Az 1930-as években az amerikai társadalom, politika és gazdaság az Egyesült Államok történelmének nagy fordulatát élte. A roosevelti New Deal megszelídítette az amerikai kapitalizmust, kitisztította a gazdaságot, és lerakta a társadalombiztosítás pillérét.
A legfontosabb azonban az volt, hogy a New Deal visszaadta az optimizmust az amerikaiak millióinak a válság, a reménytelenség és az előző elnök, Herbert Hoover neve után csak „Hoover-városnak” gúnyolt nyomortelepek sivársága után. Az ingyenkonyhák előtt sorban álló, szakadt ruháját „Hoover-takaróval”, azaz újságpapírral kibélelő, reményvesztett munkanélküli képe lassan eltűnt az újságok címoldaláról. Ezekben az években az Egyesült Államokban a művészek, írók és zenészek is az állam szolgálatába álltak: a szövetségi kormányzat megrendelést adott a művészeknek, hogy optimizmust sugárzó művekkel megszilárdítsák az amerikaiak önbizalmát. A film is ennek szolgálatába állt.
John Ford 1938-ban forgatta a Hatosfogat című westernt. A Hatosfogat a New Deal-filmek jellegzetes típusa. A rendező erőteljes társadalomkritikát fogalmazott meg egy apacsok által veszélyeztetett területen áthaladó postakocsi utazóközönségének analízisén keresztül. A postakocsi utasai a Nyugat társadalmának keresztmetszetét adják: seriff, prostituált, tisztfeleség, alkoholkereskedő, orvos, hamiskártyás, kisstílű, csavargó bűnöző és bankár.
Ford kemény társadalomkritikája leginkább a bankár ábrázolásában jelentkezik. Az önelégült üzletember egész idő alatt szidja a kormány politikáját, akárcsak azok a nagyvállalkozók, akik a New Deal-ben a szabad vállalkozás aláásását és a lopakodó kommunizmust szimatolták, és szidták Rooseveltet, a „rózsaszín patríciust”, ahogyan ők nevezték. „A kormány ahelyett, hogy vigyázna az üzletemberekre, mindenbe beleüti az orrát”, dohog a bankár, aki kifejti, hogy „üzletember kellene az ország élére.”
Manapság is sokan megfogalmazzák világszerte, látva a demokrácia működtetése közben keletkező elkerülhetetlen hibákat: milyen jó is lenne, ha a pártok és hivatásos politikusok félreállnának, és hagynák, hogy a gazdaság működjön!
Sőt, hagynák, hogy a gazdaság és tudomány lépjen a politika, mint a gyakorlati élet döntéshozatala helyébe! Ha nem félinformált választók által megválasztott „megélhetési” politikusok, hanem bankárok, menedzserek, közgazdászok, informatikusok, mesterséges intelligencia-kutatók, és még jó ég tudja, kik hoznák a döntéseket! Ez a tudományos és gazdasági elit „populizmusa”. A politikus viseli a felelősséget a közösségért – a fenti szakmák pedig önmagukban nem. Amit a gazdaság elront, azt – tűzoltásszerűen – a politikának kell megoldania. Hogy mi lenne, ha például gazdasági szereplőkre bíznák egy ország sorsát: ez kiderült 1929-ben az USA-ban. Az 1938-as film korabeli nézői pontosan tudták, hogy az üzletemberek mohósága és a korlátlan individualizmus tette tönkre az országot, és amit a nagyvállalkozók tönkretettek, azt a politikának kell rendbe hoznia. Hogy az ilyen párt- és politikusellenesség mögött többnyire a kiváltságosok státusőrzése áll, az abban is megnyilvánul, hogy végül kiderül: a bankár lelépett az ügyfelei pénzével, ezért jutalma a börtön.
Ford végkövetkeztetése tehát, hogy az üzletemberek uralma semmivel sem lenne jobb az ország számára, mint egy politikusé. Ford azt sugallja, hogy amikor a közösséget támadás fenyegeti, akár indiántámadás, akár válság formájában, a kiváltságosok, akik erényről, felelősségről és hazafiságról prédikálnak, hajlamosak önző módon félreállni, és azok vállalják a felelősséget társaikért és a közösségért a maguk szintjén – a prostituált, a bűnöző, az iszákos –, akiket a társadalom páriának tart.
Négy évvel később ugyanezek a páriák, Amerika társadalmi értelemben vett vesztesei lesznek azok, akik első sorban harcolnak a tengelyhatalmak ellen!
Paár Ádám
