A kiváló amerikai közgazdász-politológus, Dani Rodrik nemrégiben írt egy cikket. Ebben azt a sokak számára nem meglepő állítást teszi, hogy a liberális demokráciára leselkedő perverzió az illiberális demokrácia. Nosza, örülhetünk, hogy ezt nem csak hazai ellenzéki politikusok és újságírók mondják ki, hanem egy nagy nemzetközi tekintély is.

Ámde Rodrik azt mondja: van egy másik (van máááásik!) perverzió is. A nem demokratikus liberalizmus. Ez utóbbi kapcsán kissé meghökkenhetünk, merthogy erről az előbbinél jóval ritkábban beszélünk. Pláne abban az összefüggésben, hogy a liberális demokráciát a nem demokratikus liberalizmus épp úgy fenyegeti, mint az illiberális demokrácia.

Pedig mennyire egyszerű lenne mindezt felismerni.

Hiszen soha nincs olyan állapot, hogy valami önmagában állna. Jól hangzik, hogy mindennek az oka az illiberalizmus, de hát valahogy olyan életszerűtlen, hogy egy irányzat önmagában (s persze hívei által) mindenre képes lenne. Ezzel szemben sokkal életszerűbb, hogy azt a bizonyos árkot – lehet, hogy nem is tudják, de teszik – két irányból ássák. Mert nem csak a demokraták orrolnak a liberálisokra, hanem a liberálisok is a demokratákra.

Ami azt mutatja, hogy az úgynevezett liberális demokraták sem makulátlanok. Ők is emberek. Vannak elfogultságaik, előítéleteik, vagy egyszerűen csak az egyik vagy a másik fogalmat részesítik előnyben. Dani Rodrik egyenesen „perverziónak” nevezi a két fentebb említett szóösszetételt. Én azért megengedőbb vagyok. Azt mondom: bizonyos egyensúly-zavarról van szó. Meglehet, hogy a liberális oly annyira szereti liberalizmusát, hogy a demokráciát (amit ő persze populizmusként ír le) nagy ívben a kukába dobná. S az sem kizárt, hogy a demokrata, aki szerelmes többségi elvébe, a kisebbségnek mutatna (olykor nem is túl udvariasan) ajtót.

De hát, ha a liberális demokráciát meg akarjuk gyógyítani, nem árt látnunk, hogy a két tábornak valamilyen módon találkoznia kell egymással. Nem fogják megszeretni egymást, mert az elmúlt években kölcsönösen rengeteg sérelem érte őket. Talán ott találkoznak, hogy egyikük sem perverz. Talán ott, hogy mindkettőnek vannak elvei és ahhoz ragaszkodnak. Talán ott, hogy ők ketten, együtt feltételezik egymást.

Ja, és mindez igaz Magyarországra is, ahol persze ennél gyakorlatiasabb kérdések körül forog minden. Például, hogy az ellenzék bojkottálja-e vagy sem a parlamentet. Szerény nézetem szerint ne bojkottálja. De csitt, mert még én is áruló leszek – ahogy az egyik lap a parlamentbe bemenő ellenzéki pártok kapcsán fogalmaz.

Csizmadia Ervin