1972 óta számos amerikai film álmodott fekete bőrű elnököt a Fehér Házba. Az ilyen jellegű filmek 90%-a a jövőbe kihelyezett katasztrófafilm vagy sci-fi, vagy akciófilm. A 2003-ban forgatott Államfőnök című szatíra azonban az akkori jelenben játszódott. A filmben a jelentéktelen, fekete bőrű Mays Gilliam egy pártmanőver révén elnökjelölt lesz, majd meg is választják az Egyesült Államok elnökévé.

Gilliam kampánybeszéde tipikus példája a napjainkat jellemző, egyre kilúgozottabb kampány-beszédmódnak. Az üzenetet minél rövidebb idő alatt célba kell juttatni! Nos, ez Gilliamnak sikerül, nem is oly bonyolult eszközökkel.

Nem olvassa fel a pártja által előre megírt beszédet, hanem saját szavaival, egyszerűen és keresetlen stílusban fejezi ki a hallgatóság, a „kisemberek” sérelmeit. „Maguk, az emberek tudják, mit akarnak”, mondja az elnökjelölt, és felsorolja a szívhez szóló kívánságlistát: „jobb sulikat, jobb melót, kevesebb bűnözést”. „Hányuknak a gyereke sötét, mint az éjszaka”, teszi fel a kérdést az elnökjelölt, mindjárt hozzátéve, hogy ez nem a „maguk hibája”, hanem a „suliké”, ahol „fémből van a detektor” (utalva az iskolai lövöldözésekre és a fegyverlobbyra).

Gilliam ugyanilyen hangnemben szidja a multinacionális vállalatokat, és burkoltan a gazdagokat, majd kimondja a hallgatóság örömujjongása közepette, hogy a rendszer „úgy szar, ahogyan van”. A fásult, unalmas tömeg a káromkodásra üdvrivalgásban tör ki. A retorikai alakzatok nélküli rendszerszidalom képes már csak felcsigázni az átlagos szavazót, aki mindenbe belefáradt, csüggedt, és elégedetlen. Az emberek a nyakatekert sablonszövegek és bonyolult programok helyett inkább a tudatlan, nyers modorú, ám őszinte elnökjelöltet választják.          

Nem Gilliam volt az egyetlen az amerikai filmvásznon, aki nyíltan szidta a politikai és társadalmi rendszert.

Paár Ádám