Bár szeretjük dicsérni, hogy az amerikaiak milyen csontig hatolóan szembe tudnak nézni saját hibáikkal, s hogy demokráciájuk megújulóképessége ebben a kíméletlen hibafeltárásban nyugszik, ezúttal két olyan filmet mutatunk be, melyek túl koraiak voltak ahhoz, hogy ezt megtegyék.

Két amerikai játékfilm, ami még szinte azon melegében feldolgozza a valóságot, emészthetővé teszi és máris igyekszik helyet foglalni a kollektív emlékezetben. S mint általában a sikeres amerikai receptre készült tömegfilmek, ezeknek is több értelmezési, síkja van, egy a plebsnek, és egy a fanyalgóknak. Szóval azért két jól megcsinált filmről beszélünk.

Akár a Bin Láden hajszát (Zero Dark Thirty), akár a Túlélőt (Lone Survivor) nézzük, mindkettőben van gonosz és jó, és a jó győzedelmeskedik a gonoszon, mindkettő akciós, és férfias erényeket vonultat fel, úgy mint: az összetartozás, az önfeláldozás, a dilemmákban pedig a szükséges rosszat megtenni képes hőst is felmutatja, illetve a Túlélő már nem ilyen, az valami többről akar szólni. Láttam moziból kimenni embereket - de csak nőket. Talán nem véletlen, mert a Túlélőben elég sok akciót ki kell bekkelni, míg jön a mondanivaló, és az akciókat csak az élvezi, aki tudja, hogy belső mozgatója a csapatszellem, melyet a férfiak zsigerileg nagyra becsülnek. A másik filmben szintén van valami vontatottság, s noha a főhős ott egy nő, mégis valami nagyon ősgonosznak kell elképzelnünk a voltaképp nem is hegyekben bujkáló terroristát, hogy lekösse az átlagnézőt. És ez az erőszakkal elpusztítandó ősgonosz is inkább férfimítosz.

Van azonban mint említettük egy mélyebb szál is, sőt több is. A Hajsza valós történet, és Bin Laden elfogása kapcsolathálók figyelésén, ezekből történő becslésekből vált sikerré. Nem merte volna ezeket a következtetéseket meghozni a CIA-nal ügyködő nő, ha nem tanul korábban a hálózatelméletekről. A filmet egészen másként nézi, aki ezt a valóságos mozgatót is ismeri, s noha erről szól minden, mégis némi csalódást okozhat, hogy magából a tudományos elméletekből nem sokat kapunk.

Az igazi húzóerő e filmekben a morális dilemma, mellyel voltaképp a valóságban a politikának is szembe kellett néznie. Lehet-e, van-e értelme kínozni embereket azért, hogy a nyomozás sikeressé váljon? Mi a fontosabb, az emberi élet, vagy a feladat végrehajtása? A Hajsza elmeséli, hogy az amerikaiak milyen kínzásokat alkalmaztak. Ezek tényeken alapulnak, és beemelik a leggyalázatosabb történést is, mikor az egyik arab foglyot egy női vallató aláz meg. Realista módon, és nem elítélően mutatja ezeket, miközben ott a panaszkodós szál is, hogy miközben telik az idő, és változik a politika, „sajnos” le kell állni a kínzásokkal, és ez állítólag nagyban megnehezíti az üldözők dolgát.

Néha jót tesz egy történetnek, ha várnak a feldolgozással. A film elkészülte óta ugyanis a vallatási módszerek nem csak hasznossága kérdőjeleződött meg – akit vallatnak az mindent bevall -, de egyre inkább szégyellik is. A filmben még a vallatók általában úgy jelennek meg, mint akik egyáltalán nem élvezik a dolgot, sőt, nagyon sajnálják, de hát az emberiség érdeke… Lehettek ilyen vallatók, de hogy ennél összetettebb és nyomorúságosabb volt a kép, az is biztos. És az is, hogy szeptember 11 után az amerikai politika tévúton járt, noha erről a filmek nem tesznek említést. Úgy íródnak be a kollektív tudatba, hogy minden rendben volt. Ma képzett amerikainak kell lenni ahhoz – és például Zimbardo Lucifer-hatás című könyvét kell ismerni –, hogy tisztában legyenek a katonai vezetés felelősségével, sőt, a kínzások mögött lévő politikai akarattal, a gyors eredményvárással és a szembehunyással. A Bin Láden hajsza mindennek a szelét sem érinti, sőt, épp ellentétesen, kicsit legitimálja a korábbi történéseket, miközben Bin Ládent mégse a hagyományos vallatós technikával, hanem az új hálózatelméleti megközelítéssel fogják el.

A másik film dilemmájának elméleti karrierje már beindult jóval a film elkészítése előtt. Sandel, a híres harvardi filozófus, dobta be egy dilemmasorozat egyik láncaként (Ld. a Mi erkölcsös és mi nem című könyvét), hogy mit tehet a katona, amikor Afganisztánban egy akciójukat leleplezi két kecskepásztor, apa és a fia. A leleplezés nem más, mint hogy nem tudnak elbújni a katonák az arra legeltető pásztorok elől, és aztán az a kérdés, hogy lelőjék-e a civileket, vagy hagyják futni őket. Utóbbi esetnek megvan a kockázata, hogy hátha a tálibokkal szimpatizálnak, és nyakukra hozzák az ellenséget. Lelődnéd, vagy elengednéd a kecskepásztorokat, teszi fel a kérdést Sandel. Mert a katonának az a dolga, hogy teljesítse a küldetését, és bajtársai életét fölöslegesen ne kockáztassa, de másfelől a kecskepásztorok nem a történet részesei, véletlen keveredtek a helyzetbe, civilek, nem tudható, mert nincs rájuk írva, hogy kivel szimpatizálnak. Pusztán attól, hogy afgánok még lehet megmentenék az amerikaikat, ha bajba kerülnének, sőt, a táliboktól való hős megszabadítókat is láthatják bennük, de ha történetesen megszállóknak is tekintik is őket, az sem volna elítélhető.

Egész véletlenül tréningeken magam is használtam ezt a dilemmát, némileg továbbfejlesztve azt is megkérdeztem, hogy a hallgatóság szerint mit tettek a katonák, és hogy ők mit tennének a katonák helyében. Ez két kérdés, és míg az elsőre a a bennünk lévő sztereotípiák miatt azt szokták mondani, hogy valószínűleg lelőtték a kecskepásztorokat, addig a másodikra már megoszlanak a válaszok, és a többség elengedné őket. Ezután szoktam elárulni a történet folytatását, melyben két meghökkentő elem is van: egyrészt, hogy a katonák elengedték a civileket, és le akarták fújni a bevetést, a másik, hogy ez hibás döntésnek bizonyult. Hibás döntésnek, de nem a film szerint, és egyébiránt szerintem sem, noha sok élettel kellett fizetni érte. A történet ugyanis úgy folytatódik, hogy sajnos a pásztorok elárulták őket, a katonák pedig nem lettek idejében kimenekítve. A tálibok támadását csak egy ember élte túl – még egy segítségükre későn érő helikoptert is lelőttek -, a csapatvezető. Az a csapatvezető, aki végső döntést is meghozta. A valóságban a túlélőnek azóta is büntudata van, ezt Sandel könyvéből is megtudhatjuk, ám a film itt másként „tudósít”. Két boldog barátot mutat, a túlélő amerikait, és a túlélő arab falufőnököt, akit ma már Amerikában él.

A film ebben kicsit csúsztat, de csak ebben, morálisan pedig végigviszi a maga gondolatmenetét, melynek az a lényege, hogy az egyetlen túlélő amerikait másnap megtalálja egy arab férfi, aki történetesen a falu főnöke, és megpróbálja megmenteni. A kecskepásztorjelenet megismétlődik, csak most fordítva, az amerikai katona fölött beszélnek érthetetlenül arról, hogy kiadják vagy megvédjék, bár ez utóbbi bajt hozhat a falura. S aztán itt is megtörténik a lehető legrosszabb. Mégis a nézőnek az a benyomása, hogy az arab falufőnök, aki a vendégjogra hivatkozva védi az amerikait a táliboktól, és az amerikai katonák döntése, akik a civilek jogaira hivatkozva engedik el a kecskepásztorokat, ugyanolyan jelenben hozott értékekre alapozott döntés, mely még akkor is a lehető legjobb, ha aztán a történések nem igazolják. Sokan a történésekből próbálják eldönteni hogy mi helyes, és mi helytelen, és a film nézőinek nincs a szájába rágva, hogy ez most másról szólt. Ez a meglévő értékek védelméről szól, mely kockázatos, áldozatokkal teli, de emberi. Ha úgy tetszik, ezek a nemesebb értékek megtalálhatók az amerikai hadseregben, azaz hogy patetikusabbak legyünk az amerikaiakban, sőt az egész nyugati civilizációban, de az arab kultúrában, az iszlám civilizációban is.

Tegyük még befejezésként hozzá azt, ami se Sandelnél, se a filmben nem jelenik meg. Az amerikaiak azért is engedték el a kecskepásztorokat, mert ez volt az új katonai doktrína, és azért volt ez, mert nem sokkal korábban kellett megváltoztatni, épp mert a Bin Laden hajszában bemutatott kínzások elfajultak, és világbotránnyá váltak.

Zsolt Péter