Az utóbbi hónapok egyik legszórakoztatóbb filmje Damián Szifrón argentin rendező Eszeveszett mesék című alkotása volt, amely hat történetet dolgoz fel, közöttük az összekötő kapocs, hogy mindegyik főszereplőnél „elszakad a cérna” és spontán, vagy nagyon is előre átgondoltan elégtételt vesznek az őket ért sérelmeken. A kisember egyszemélyes lázadása a fennálló társadalmi rendszerrel szemben nem új filmes téma, két legismertebb hollywoodi feldolgozása az Összeomlás, illetve Taxisofőr, de számos olyan mozi született az elmúlt évtizedekben, ami ezt a témát járja körbe. A magyar filmtörténetben Cserhalmi György Dögkeselyűje is hasonló karakter, illetve ilyen problémákat boncolgat Rohonyi Gábor filmje (Konyec – Az utolsó csekk a pohárban) is.

A Taxisofőr főhőse Travis Bickle – Robert DeNiro döbbenetesen erős alakításában – összetett karakter, vietnámi veterán, aki nem találja a helyét a civil világban, álmatlansággal küzd, minták hiányában képtelen érzelmi kapcsolatot kiépíteni a Cybill Sheperd alakította Betsyvel. Magányos és frusztrált, bosszúhadjáratának háttere a mocskos nagyváros, amelyet meg akar tisztítani a bűntől. Célpontjául először Palantine szenátort – a rend ígéretével kampányoló politikust – választja, majd kudarca után egy fiatal prostituáltat szeretne megmenteni, azzal, hogy vérfürdőt rendez a nyilvános házban. A Taxisofőr rendkívül sok rétegű film, egyszerre reagál a vietnámi háborúra, a hippikorszak utáni illúziók elvesztésére, a nagyvárosi ember elmagányosodására, illetve a 70-es évek bűnben úszó amerikai metropoliszainak problémáira. A film az erőszak brutális ábrázolása miatt annak idején nagyon ellentmondásos visszhangot váltott ki és korántsem csak a nézők vagy a kritikusok körében: John Hinckley, Reagan elnök merénylője saját bevallása szerint azért lőtt rá az egykori államfőre, hogy imponáljon Jodie Fosternek, aki a filmben Irist a kiskorú prostituáltat játszotta.

Travis lázadása elsősorban az amerikai nagyváros romlottsága ellen irányul, vérengzése saját eszköztelenségéből fakadó frusztrációjának az eredménye. A Michael Douglas által alakított William Fosternek az Összeomlásban látszólag nincsenek ilyen problémái, tisztességes polgári állása van, nem szenved háborús traumáktól, bár házassága éppen romokban hever. Egy forró nyári napon azonban mégis ámokfutásba kezd. A lázadás okai nála is igen összetettek, az elviselhetetlen hőség és a közlekedési káosz csak az utolsó csepp a pohárban, Foster szemüvegén keresztül a nap folyamán a kortárs Amerika, a globalizáció és a kapitalizmus valóban elviselhetetlen jelenségeinek egész sorával szembesülünk: náci fegyverkereskedő, utcai bandák, nyerészkedő bevándorló boltosok, vendégekkel packázó gyorsétterem, gazdagok és szegények közötti egyre mélyebb szakadék. Az Összeomlásban Fosterrel megjárjuk a poklokat is. Hamar kiderül, hogy az első pillantásra tökéletes mintapolgár valójában ugyanannyira elveszett, magányos és dühös, mint Scorsese perifériára sodródott taxisofőrje.

Egészen más okok motiválják Cserhalmi György (szintén taxisofőr foglalkozású!) karakterét a nyolcvanas évek legjobb magyar krimijében, a Dögkeselyűben, a film hátterében meghúzódó társadalmi válságjelenségek azonban itt is tetten érhetők. A főhős mérnök végzettségű, de mivel szakmájából képtelen megélni, ezért taxizik, lakhatása nem megoldott, adósságokban úszik. Amikor meglopják, nem várhat a hivatalos szervektől segítséget, kénytelen saját kezébe venni az eseményeket. A film egyszerre brutális és tanulságos befejezése ráadásul tovább erősíti a társadalomkritikus mondanivalót azzal, hogy Simon sorsában a teljes kiúttalanságot jeleníti meg. 

A rendszerváltás utáni világ veszteseinek lázadást mutatja be a két kisnyugdíjas bankrabló sorsán keresztül a Konyec – Az utolsó csekk a pohárban című 2007-es magyar mozi. A sztori szerint a hosszú évtizedek munkája után csekkjeit sem tudja fizetni egy nyugdíjas pár, ezért a férj a lakótelepi másfélszobás lakásból elindulva leharcolt autójával betér az első postahivatalba és kirabolja azt, ám ez csak a kezdete az egyre kalandosabb eseményeknek. A film 2007-ben a Filmszemlén közönségdíjat nyert.

Legfrissebb filmünkben Szifrón hőseinél szintén „elszakad a cérna”, de itt nem a poszt-vietnámi amerikai betondzsungel, a 90-es évek globalizált társadalma, a válságba jutott Kádár-rendszer fojtogató légköre, vagy a 2000-es évek magyar valósága áll a történetek hátterében, hanem napjaink Dél-Amerikájának kínzó ellentmondásai. Ráadásul ezek kísértetiesen emlékeztetnek saját mindennapi problémáinkra.  A pökhendi, luxuskocsis világfi és az évtizedes ronccsal közlekedő kisember konfliktusa akármelyik magyar úton játszódhatna, különösen látva a hazai közlekedési morálra jellemző türelmetlenséget és agresszivitást. A halálos balesetet okozó fia ügyét elsikálni kívánó üzletember családja bármelyik budai luxusvillában lakhatna, ahogy az ügyben fellépő korrupt igazságszolgáltatás is nagyon könnyen elképzelhető idehaza. Az esküvői jelenetben a magyar újgazdag felső tízezer rongyrázására ismerhetünk, és könnyedén átérezzük a korrupt politikus által kisemmizett pincérnő haragját is. Az értelmetlen és betarthatatlan előírásokkal, a polgárokra telepedő hivatalokkal és az ott dolgozó kiégett, minden empátiát nélkülöző irodistákkal pedig mi is minden nap szélmalomharcot folytatunk, akárcsak a buenos aires-i közterület-felügyelet ellen hadakozó robbantás-szakértő.

Talán csak a repülőgépes szkeccsfilmet tekinthetjük általános érvényűnek, amely nélkülözi a mögöttes vetületet. A többi sztoriban egy végtelenül frusztrált társadalom képe bontakozik ki előttünk, ahol mindenki a robbanáspont közelében egyensúlyozik. A középosztály folyamatos harcot vív a mindent beborító korrupcióval és az átláthatatlan szabályok tömkelegével. A szegények elégtételre vágynak sérelmeikért, vagy ha úgy adódik legalább kihasználni minden adódó lehetőséget, amikor „helyzetbe” kerülnek. A gazdagok páncélozott autókban, fallal körülvett luxusvillákban parádéznak, és miközben rettegnek a szegényektől, amikor szükséges minden lelkiismeret-furdalás nélkül eszközként használják fel őket. (Nem kifejezetten ilyen témájú film, de Török Ferenc Szezon című mozijában is számos ilyen frusztráltságból fakadó egyéni lázadás elemet találunk a főhős viselkedésében: Guli felgyújtja a kocsiját, látszólag minden ok nélkül, míg a film esküvő jelenete nagyon sok hasonlóságot mutat az Eszeveszett mesék azonos témájú fejezetével.)

Az argentin film hősei, Trevis Bickle, William Foster, Simon József és az Utolsó csekk nyugdíjasai nem mozgalmárok, vagy politikai látnokok, akik a közösség nevében lének fel. Ezek a karakterek kivétel nélkül antihősök a hollywoodi filmek magányos, öntörvényű igazságosztó bajnokainak torz tükörképei. Egyéni lázadóként szállnak harcba a rendszerrel, haragjuk, frusztrációjuk szinte minden esetben konkrét személy, vagy intézmény ellen irányul, amelyek azonban ezekben a filmekben minden esetben erősen szimbolizálnak valamit.

Az Eszeveszett mesék amellett, hogy remek fekete humorral és meghökkentő fordulatokkal bír, a háttérben szép csendesen felvázolja az argentin társadalom tablóját, amely sajnos igen ismerős közeg a magyar néző számára, alátámasztva azokat a vélekedéseket, amelyek Magyarország dél-amerikanizálódásáról szólnak. Miközben jókat mosolygunk a film szarkazmusán érdemes elgondolkodni azon, hogy a benne felvázolt konfliktusok mennyiben tekinthetők egy távoli földrész speciális problémáinak, vagy sokkal inkább bennük egy kicsit önmagunkra ismerhetünk.

Jeskó József