Az előző írásunkban közölt történet a 14. századi Svédországban kezdődött. Maradjunk még továbbra is Északon! Hiszen Magyarországon nagyon keveset tudunk a skandináv királyságok történetéről. Feltételezzük, hogy ott mindig rend, törvénytisztelet, béke és türelem honolt, vagyis a mai Skandinávia képét vetítjük vissza a régmúlt századokra. Holott a középkorban Skandinávia története nem szűkölködött a lázadásokban és királygyilkosságokban!

1397-ben Margit királynő jogara alatt összekovácsolódott a kalmari unió, vagyis a három skandináv királyság, Dánia, Norvégia és Svédország szövetsége. Az unió azt jelentette, hogy ugyanaz a király uralkodott a három országon, de külön jogállásukat megőrizték. A svédek morgolódtak leginkább az unió miatt, féltékenyen őrizve önállóságukat, ugyanakkor Dániánál szegényebb országként rá voltak szorulva az erős déli szomszéd védelmére. A dánok és svédek közötti, valamint kettejük és a norvégok közötti csipkelődő viszony a kalmari unió fennállásáig nyúlik vissza. 

Margit örökségét a 16. század elején II. Keresztély fuserálta el. Ellentmondásos megítélését két jelző, a Zsarnok és a Parasztkedvelő érzékelteti, amelyekkel a királyi becenevek kitalálásában utolérhetetlenül szellemes skandináv népek tisztelték meg. Már Keresztély származásáról is ellenőrizetlen hírek keringtek. Egyesek tudni vélték, hogy anyja, Krisztina királyné és a pápai követ légyottjának gyümölcseként termett a dán királyi házban. Persze, az ilyen pletykákat nem kell szó szerint venni: bevált eszköz volt a népszerűtlen uralkodók törvényes születésének megkérdőjelezése. Mindenesetre a kortársaknak is feltűnt, hogy a dán királyfi bőre és szeme sötétebb, mint a dánoké.

Amikor apja Norvégia helytartójává nevezte ki, Keresztély szerelemre gyulladt egy holland bevándorló pékasszony lánya iránt. A norvégiai Bergenben történt. A szépséges hajadont Dyveke Willumsdotternek hívták, és anyja, Sigbrit által készített péksüteményeket árulta a piacon. A kancellár meglátta a lányt, és a látványtól elbűvölve továbbadta a hírt Keresztélynek: városunkban egy igazi nimfa tűnt fel, bájos, gyöngéd, természetes. A fiatal helytartó jónak látta elütni valamivel az unalmas, szürke norvégiai estéket, és ahogyan várható volt, fülig beleszeretett a flamand lánykába. A királyfi és a polgárlányka szerelme nem sokáig maradhatott titokban. Sigbrit bátorította a lányát, hogy ne vonakodjon elfogadni a herceg kegyét.

Telt-múlt az idő, és Keresztély metreszének híre eljutott Koppenhágába, János király fülébe. A szigorú atya csóválta a fejét: ha gróf- vagy hercegkisasszonyról lett volna a kiszemelt szerető, azt elnézte volna, hadd tombolja ki magát a fia, majd megkomolyodik – csakhogy itt másról volt szó: a fia egy közönséges polgárlányba habarodott bele! Hamarosan azonban János meghalt, és az önfejű Keresztély megkoronázása után is ragaszkodott Dyvekéhez, mi több meghívta az udvarba anyjával együtt, a főnemesség és az egyház megbotránkozására.

Különösen Sigbrit váltotta ki az udvari nép ellenérzéseit. A háta mögött azt pusmogták róla, hogy boszorkány, aki megbabonázta az uralkodót. Ne feledjük el, hogy Sigbrit és lánya külföldi volt – idegen. Azt suttogták róla, hogy jólétet és előjogokat ravaszkodott ki magának, pénzét is az ördög segítségével szerezte, és íme, most a legmagasabbra tör, a lányát tolja előtérbe, hogy elfordítsa a királyt a nemességtől, és idegen dinasztiát alapozzon meg a dán trónon. A xenofóbia minden korban a gyűlölet forrása volt a királyi udvarokkal szemben, ahol sokkal több volt a külföldi, és az idegen divatok és eszmék hamarabb terjedtek el, mint a kisnemesi udvarházakban.

Az udvaron kívüliek feltételezték, hogy a király jó atyja nemességének és népének, tehát ha rosszat követ el, azt bizonyosan a „gonosz tanácsadók”, az udvarban lebzselő külföldiek sugalmazzák neki (ld. II. András királyunk esetét). A fekete mágia vádja sem újdonság. A 16. század elején vagyunk, a nagy boszorkányüldözések hajnalán, amikor két évszázadon át a máglyák világítják be Európa nyugati és északi részén az eget. Tegyük még hozzá, hogy Sigbrit kereskedő lánya volt, özvegy, aki saját lábán állt. Az öntudatos, magát eltartani képes, élelmes, üzleties szemléletű nő képe ellentmondott az akkori férfiak nőkről szóló sztereotípiáinak. Egy nő, aki férfi módra üzletel, vagyont halmoz, és nem házasodik újra, sértette a kor normáit, amelyet férfiak írtak elő. A Sigbrit elleni vádaskodásokban összefonódik a nőgyűlölet, az idegengyűlölet és a kereskedő-gyűlölet.

Keresztély politikai okból feleségül vette V. Károly német-római császár lányát, ám Dyveke továbbra is a közelében maradt. A császár is tudott a flamand szeretőről, és értésére adta felséges vejének, hogy nem tűri el a nővére megalázását. Dyveke rejtélyes gyorsasággal meghalt. Keresztély őrjöngött, gyilkosságot kiáltozott, és egy nemest, Torben Oxét vádolta a bűncselekmény elkövetésével. Az államtanács felmentette Oxét a gyilkosság vádja alól. Ekkor Keresztély mesteri, ugyanakkor cinikus húzással egy paraszti bíróságot állított fel, méghozzá Oxe parasztjaiból. És minő meglepő, ez a bíróság halálra ítélte a földesurat. Ettől kezdve az addig kedvelt Keresztély állandó jelzője lesz a „Zsarnok”.

A fájdalmas veszteség, amelyet Dyveke elvesztése okozott, lassan, de biztosan változást idézett elő Keresztély jellemében. Afféle dán VIII. Henrik vált belőle, aki ellenségeket szimatolt mindenütt, és egy főnemes sem maradhatott tőle biztonságban. Őrült tettére azzal tette fel a koronát, hogy 1520. november 8-án Stockholm főterén a svéd arisztokrácia színe-javát fejezték le a parancsára. Ezzel azonban nagy hibát követett el: félelmetesen felizzott a dángyűlölet, amelyik lappangva mindig ott volt a svéd szívekben, és Svédország végül kivált az unióból.

Paár Ádám