Nem, ne Torgyán Józsefre asszociáljon az olvasó, főleg pedig ne a magyar politikai élet bármelyik mai szereplőjére! Az utóbbi években a populizmus kedvelt kifejezése lett a médiáknak, anélkül, hogy tisztáznák, mit is értenek alatta.
Rosszmájúan mondhatjuk, hogy a politológusok mindent populizmusnak neveznek, amiről nem tudják megmondani, micsoda. Papp István történész-levéltáros létére feladta a leckét: a populizmus első elfogulatlan értelmezését az ő könyve (A magyar népi mozgalom története 1920-1990) első fejezetében olvastam.
A Méltányosság Politikaelemző Központ sokat ír arról, hogy a magyar társadalom és politika rögzült magatartási mintái miként befolyásolják napjaink közéleti folyamatait. Ma már többé-kevésbé mindenki elfogadja, hogy Magyarország rendszerváltás utáni évtizedei értelmezhetetlenek az 1867-1945 közötti időszak nélkül, és az államszocializmus intermezzója után „a múlt visszatért” (persze nem olyan erőszakoltan és sarkosan, ahogyan a mai ellenzék gondolja). A történész (és a politológus) a jelenből teszi fel a kérdéseit: azért fordul a múlthoz, hogy általa jobban megértse a jelent. Nem csoda, hogy a történészi monográfiák között elsöprő többséggel képviseltetik magukat a 20. század történelmével foglalkozók.
A mű egyik erénye a globális szemléletmód: a magyar népi mozgalmat nem önmagában, hanem a nemzetközi összefüggésekben ábrázolja. A monográfia bemutatja a népi írók mozgalmával rokon európai, sőt észak- és dél-amerikai eszmei (populista) irányzatokat. Ezek nélkül értelmezhetetlen lenne a népiek Finnország iránti rajongása, vagy akár a kapitalizmus és szocializmus közötti „harmadik út” igenlése (ez sem őseredeti magyar találmány).
Papp könyve tipikus példája annak, amit „megértő” történetírásnak neveznék. A szerző nem mentegeti a népiek hibáit, az általuk (is) elkövetett bűnöket, így nem fest angyalszárnyakat például az antiszemita Szabó Dezső, a nyilassá lett Erdélyi József vagy a kommunistabarát társutas Veres Péter és Darvas József vállára, de nem is ragaszt ördögszarvakat a homlokukra. Nincs könyvének egyetlen „hőse” sem, akivel ne lenne méltányos, akiben valami jót ne fedezne fel, miközben éppolyan megértő a népiek politikai ellenfeleivel szemben is. A szerző élesen bemutatja, hol és miként hibáztak a népiek, de azt is, milyen problémákat vetettek fel, amelyek ma, a 21. század elején éppúgy aktuálisak, mint az 1930-as években (falusi szegénység, leszakadó peremvidékek, egyenlőtlen művelődési viszonyok, a kisebbségi magyarság helyzete stb.).
Az eddigiekből is érzékelhető, hogy A magyar népi mozgalom története 1920-1990 megkerülhetetlen mű, akár a népi mozgalom, akár a populizmus történetének kutatásában. Témájához mérten abszolút olvasóbarát, ezért nyári olvasmánynak is ajánlom.
Paár Ádám
