A 17-18. századi Franciaországban és Angliában libertinusoknak nevezték azokat a filozófusokat és írókat, akik a természetes örömök élvezetének jogát hirdették, és kritikával illették az egyházi és az állami tekintélyeket. Az öröm keresése náluk még nem kizárólag a testi örömökben való tobzódást jelentette – adott esetben azt is –, de sokkal magasabb rendű örömnek tekintették egy szép vers vagy zenemű élvezetét.
A 17. század végén a libertinus szóval jelölték azokat az arisztokrata férfiakat is, akik számára az örömszerzés már a csábítás művészetére és a szexuális szabadosságra korlátozódott. A nők fortélyos elcsábítása valóságos mesterség lett: mindegy volt, hogy szűz vagy érett nő, polgár- vagy nemesasszony, esetleg kiskorú – a csábítás, a színlelés volt a lényeg.
A libertinus számára ez éppolyan cselekedet volt, mind a vad becserkészése. Egyetlen szabály volt, amelyet Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényének libertinus hőse, Valmont megfogalmazott: „Soha ne légy szerelmes.” Valóban, az igaz szerelem végzetes csapás volt a libertinus erkölcs(telenség)ére. A libertinizmus egyfajta lázadás volt a kor erkölcsi képmutatása ellen. Casanova és de Sade márki volt ennek az új típusú libertinus felfogásnak a képviselői.
Casanova velencei kézműves családban született, és a keresztségben a Giacomo nevet kapta. Casanova sorsát alighanem befolyásolta a velencei társadalmi közeg: Szent Márk Köztársasága, az „Adria királynője” a politikai és katonai hanyatlás szakaszába lépett, és a politikai rothadás mindig maga után vonja az erkölcsök meglazulását. Születése után nem sokkal a szülei Angliába költöztek, ekkor nagyanyja nevelte. A fiatal fiú papi pályára lépett, azonban rögtön első prédikációjába belesült. Giacomo búcsút intett a reverendának, és inkább jogot tanult Padovában. Előbb d’Aragona bíboros titkáraként dolgozott, majd hegedűsnek állt egy velencei színházba. Ekkor elhatározta, hogy „naplopó lesz”. Ehhez az életcélhoz a velencei kalandor élete végéig tartotta magát. Rossz társaságba keveredett, és, ha hinni lehet öregkori emlékiratának, ekkor először (és utoljára) erőszakkal szerzett magának nőt.
Casanova elhagyta Velencét, és kezdetét vette hosszú utazása. Bebarangolta fél Európát, és mindenütt összetört szívek kísérték pályáján. Szeretőinek nevét is nehéz felsorolni: leghosszabb ideig a nápolyi Lucrezia Castellivel, egy ügyvéd feleségével folytatott viszonyt (persze, párhuzamosan más hölgyekkel is). Casanova olykor egy éjszakán két nőt is fogadott – egyszerre! Így Lucrezia Castellit és annak lányát egyszerre fogadta, ahogyan két apácával is egy ágyban töltötte az éjszakát.
Jellemző a korra, hogy Casanova nem a kicsapongó, züllött életmódjával és szexuális gátlástalanságával hívta ki maga ellen a hatóságok haragját, hanem a vallási kérdésekben tanúsított szabadgondolkodásával. Egy asszony megvádolta, hogy ateizmusra csábította a fiait, emellett felmerült a gyanú, hogy Velence kárára kémkedett a francia követnek. A velencei inkvizíció kémet küldött a nyakára, és Casanova túlontúl fecsegőnek bizonyult, még azzal is dicsekedett, hogy szabadkőműves.
Casanovát az inkvizíció a hírhedt „ólomkamrákba” zárta, de innen – boszorkányos ügyességgel és szerencsével – sikerült megszöknie. Újabb kalandok jöttek, és a velencei fejest ugrott az alkimisták, okkult tanok és szélhámosok világába. Találkozott II. (Nagy) Frigyes porosz királlyal, Szentpéterváron javaslatot tett Nagy Katalin cárnőnek az orosz naptár megreformálására.
Casanova visszatért Velencébe, ahol már elfeledték, hogy szökésével bolondot csinált a hatóságokból. A kalandor – igazolva a mondást, miszerint rablóból lesz a legjobb pandúr – az inkvizíció „III/3-asa” lett, miközben civilben színházat igazgatott. Végül Csehországban, Waldstein gróf kastélyában ért véget züllött élete.
Velence a 20. században is megőrizte kedveltségét a nászutasok körében. Az 1900-as évek elején, ahogyan a magyar újságok is megírták, néhány velencei agglegényt elkeserített, hogy városukat megszállják a nászutasok, akik fel-alá gondolázgatnak, egymással enyelegve, mintha nem is lenne jobb dolguk. Hogy bosszút álljanak a boldogságukkal hivalkodó szerelmes párokon, összefogtak, és létrehoztak egy „agglegény-maffiát”, amelyik nem kis gondot okozott a rendőrségnek. A szervezet tagjai zaklatták a szerelmes párokat: leggyakoribb módszerük volt, hogy csónakkal nekimentek a szerelmesek gondolájának, és összefröcskölték a párok ruháját. Az agglegény-bűnszervezet tagjai azzal magyarázkodtak a rendőrségen, bosszantotta őket, hogy a szerelmes párocskák egymást falják, ahelyett, hogy Velence műemlékeiben gyönyörködnének, és megismernék a város valódi értékeit.
Egy biztos: ezt a valódi értéket nem Casanova képviseli, hiába a legismertebb velenceiek egyike.
Paár Ádám
