A 18. században az Orosz Birodalom aranyérmes volt Európában az egy országra jutó női uralkodók számát tekintve. Noha a korban Oroszországot még valamilyen gyanús, fél-ázsiai birodalomnak, lakosságát, beleértve arisztokráciáját, pedig valami fél-ázsiai népségnek (ismerős?) tekintették, mégis, a francia, angol és osztrák uralkodó osztályok hölgytagjai irigykedhettek északi sorstársaikra, akiket a szerencse forgandósága – és a trónutódlás zűrzavara – oly sokszor Nagy Péter trónjára emelt.
Igaz, hiába ült akárhány cárnő a trónon, ha közben a nemesség és a nép lányai ugyanúgy a négy fal között éltek, mint két évszázaddal korábban. A cárnők a férfiak világában értek el sikert, és mi sem állt távolabb tőlük, mint fellázadni az isteni rendeltetés ellen, hogy a nő minden körülmények között engedelmességgel tartozik a férjének. Minden korban minden uralkodónő úgy viselkedett a politikában, mint a „szoknyás férfi”.
Az első orosz cárnő I. Katalin volt, aki Litvániában született, a római katolikus hitben a Marfa nevet kapta, és mezítlábas, kócos parasztlányként hajtotta a libákat, amíg Nagy Péter cár (balra) rajta nem felejtette a szemét. Az uralkodó tüstént magához vette, és kedvéért Marfa áttért az ortodox hitre. Péter elvált előző feleségétől, és titokban házasságot kötött Katalinnal, majd cárnévá koronáztatta. A parasztlányból lett cárné tizenkét gyermeket szült Nagy Péternek, és mindenhová elkísérte az uralkodót. Amikor Péter személyesen ellenőrizte Szentpétervár építését, egy kis faházban laktak, és úgy éltek, mint valami nyárspolgárok.
A cár zárdába dugta első feleségét, Jevdokija Lopuhinát. Kegyetlenségnek tűnhetett így büntetni egy hűséges házastársat, akinek vallásosságán, mély ortodox hitén a cinikus Péter amúgy is előszeretettel gúnyolódott. Azonban Péter elgondolkodhatott: vajon egyik elődje, III. Vaszilij nem éppen így szabadult meg ugyancsak hűséges, erényes feleségétől, Szolomonija Jurijevnától, hogy új feleséget hozzon a házhoz? Ráadásul az akkori új feleség, Jelena Glinszkaja éppúgy litván volt, és katolikus családból származott, mint az ő kedves galambocskája, Katalin. Az utókor által modernizátornak kikiáltott Péter elődei önkényúri logikája szerint cselekedett. Attól sem riadt vissza, hogy első felesége fiát, a jog szerinti örököst, Alekszejt halálra kínoztassa, egyengetve az utat a Katalinnal való házasságból született örökösök előtt.
Péter és Katalin szerettek mértéktelenül inni, és ez a kedvtelés nem tett jót Katalin egészségének. Elkísérte férjét az útjaira (így akkor is vele volt, amikor a cár II. Rákóczi Ferenccel találkozott), és mint valami markotányosnő, kiszolgálta a katonákat, főzött-mosott, tréfálkozott és perlekedett velük.
Katalin férje halála után trónra lépett. Ebben szerepet játszott, hogy mellette állt Mensikov, aki fellázította a cárné trónra juttatása érdekében a Preobrazsenszkij gárdaezredet (erre a gárdára még fontos szerep hárul egy-két hatalomátvétel menedzselésénél). A félig-meddig puccsal hatalomra jutott Katalin kicsinyes bosszút állt Péter első feleségén. A cárnő akaratából az első feleség átköltözött egy börtönerődbe. Katalin és Mensikov tradíciót alapoztak meg: ettől kezdve 1762-ig, II. Katalin hatalomra jutásáig az uralkodók jó része puccsal foglalta el a trónt.
Nagy Péter cár és Katalin kisebbik leánya, I. Erzsébet (jobbra) 1741-ben lépett a trónra, miután államcsínnyel megbuktatta VI. Ivánt, a néhány hónapos cárt. Ebben a Preobrazsenszkij-ezred volt segítségére, valamint a francia nagykövet, aki elsők között volt hosszú szeretőinek sorában.
Erzsébet imádta az öltözködést, azzal büszkélkedhetett, hogy az összes uralkodó közül neki volt a legnagyobb ruhatára. Kora nagy férfifalói közé tartozott. Igaz, ő legalább igyekezett szeretőit távol tartani a hatalomtól, nem úgy, mint egyik elődje, és rettegett Anna Ivanova cárnő, aki Ernst Johann von Biron nevű szeretőjére, egy kurlandi nemesre bízta a birodalom kormányzását.
Erzsébet először Alekszej Razumovszkij személyében találta meg az ideális, támogató férfit. Akárcsak anyja, szeretett inni, és hiúsága nem ismert határt. Jaj volt annak az udvarhölgynek, aki szebb frizurával jelent meg előtte. Egy ízben a cárnő szőke hajfürtjeit feketére festette. Sajnos a festéket nem lehetett eltávolítani, így le kellett borotváltatnia a haját. Viszont mégsem volt illő, hogy ha cárnő kopasz, akkor az udvarhölgyek a legrafináltabb, feltornyozott, szalagokkal ékes hajkölteményekben pompázzanak. Erzsébet tehát elrendelte, hogy minden nő borotváltassa le a haját. Az udvarhölgyeknek meg kellett szabadulni a fürtjeiktől. Hogy mégse kopasz fejjel jelenjenek meg az udvarban, a cárnő nagylelkűen mindegyiküknek rendelt… egy-egy iszonyatosan csúf, fekete parókát.
Paár Ádám
