Csizmadia Ervin írása a nol.hu-n jelent meg.

Közeledvén a választások, egyre többen vetik fel, hogy az ellenzéknek – túlmenően az orbánizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmen – célszerű volna valamilyen programmal is előállnia.

Elvben magam is úgy gondolom, hogy a politikai verseny (bár nem kizárólagosan) politikai programok versenye – s ezért fontosak az írásban is megfogalmazott víziók –; valójában és a konkrét helyzetet nézve mégis úgy gondolom: az ellenzéktől nem is biztos, hogy érdemes elvárni egy ilyen programot. Kezdjük azzal, hogy az ellenzéki térfélen rengeteg párt van, amelyek fejlődésüknek más és más fokán állnak, politikai nézeteik és céljaik is nagyban különböznek.

Programok közötti verseny általában akkor van, ha nincs túl sok szereplő, és a közönség valamelyest követni tudja az egyes pártok által kínált elképzeléseket. A mai Magyarországon azonban nem ez a helyzet: az ellenzék erőteljesen töredezett. Van egyfelől egy parlamenti és van egy parlamenten kívüli ellenzék. Az elmúlt hónapok fejleményei megmutatták, mennyire nehéz közöttük szervezeti rendet teremteni. Hát még ideológiait és programbelit. Nem véletlen, hogy ez utóbbival eddig nem is kísérleteztek…

Az erős ellenzéki programhoz ugyanis mindenekelőtt nem túl sok és erős ellenzéki párt kellene. Sok – és jobbára gyenge – ellenzéki párt nem tud mit rakni a kalapba, s nyilván a legkevésbé azt akarják abba belerakni, amiben gyengék, tehát a programot. Éppen ezért – és talán nem is logikátlanul – arra fókuszálnak, amiben erősnek érzik magukat, s ez az Orbán-rendszer mindenoldalú bírálata.

Ebben a szférában az ellenzék az elmúlt években meglehetősen nagy „tanulási folyamaton” esett keresztül. Hadd utaljak csak egyetlen, bár módfelett jellemző példára. Ez pedig a ma regnáló politikai rendszermegnevezése. Ez mára nagyjából konszenzusos: az ellenzéki pártok szerint az Orbán-rendszer már nem demokrácia. Vannak, akik szerint még nem diktatúra, de sokak vallják azt, hogy itt már közel az önkényuralom. E tekintetben az ellenzéken belül mára domináns vélemény lett tehát az, ami akár csak másfél-egy évvel ezelőtt marginális (sőt jobbára elutasított) álláspont volt. 2012-ben még csak eldugott, kisebb portálok és nem túlságosan mértékadó értelmiségiek fogalmazták meg azt, hogy a mai Magyarországon a fasizmussal, sőt a nácizmussal szoros rokonságot mutató önkényuralom van.

Ma lényegében erre a meghatározásra hajlik az egész ellenzéki mezőny. Nem éppen egy liberális demokráciában megszokott ellenzéki attitűd, az szent igaz, de nem is teljesen logikátlan, hiszen a mostani „rendszer” a 2009-ben, Kötcsén meghirdetett orbáni „centrális erőtérre” épül, amelyben igazán nincs szerves szerepe az ellenzéknek, amely ennek megfelelően is viselkedik, számára a programalkotás másodlagossá válik, hiszen az elsődleges a centrális erőtér elleni harc. Ebben a konstellációban nincs különösebb értelme arról beszélni, hogy az ellenzéknek milyen a jövőképe.

A mai (ellenzéki) politika reménytelenül a jelenbe van ragadva, s – szokás szerint – a perspektívamost is az, hogy a kormányon lévők mindenáron tűnjenek el. Keményebb „t” betűs szót is tudnánk, de ezt meghagyjuk hevesebb ellenzéki korifeusoknak. Mindenesetre amellett érvelek tehát, hogy bár kétségkívül lenne ennél européerebb helyzet, ám az ellenzék nincs programalkotó állapotban. Gondolatvilágába nem fér bele, hogy egyetlen értékelhető gondolata legyen például az Európai Unió belső megújulásáról, és kísérletet tegyen annak elmagyarázására, hogy pontosan mi is most az európai helyzet. Amit mond, az kizárólag az antiorbánizmus kontextusában értelmezendő.

Mint például Bokros Lajos romeltakarítása. Ez lenne tehát a csodafegyver. Bokros szerint – a jövő évi választás megnyerése után – 500 napig (tehát úgy 2015 végéig) kell tartania, de nyilván jönnek majd mások, akik árnyalják e „programot”, s rövidebb/hosszabb romeltakarító határidőket szabnak. Bárhogyan is lesz: olyan programvitát elvárni itthon, mint mondjuk nemrégiben Németországban vagy éppen Ausztriában, teljességgel megalapozatlan. A közönség sem igényli őket, mert a közönségnek a politika iránt elkötelezett fele maga is pontosan olyan, mint a pártok. Vagy – trafikügy, földügy, minden-ügy ide vagy oda – esküszik a Fideszre, vagy ki akarja söpörni a diktatúrát. Középút nincs. Ez a magyar realitás, nem a program. Amin egyébként nem siránkozni kell, hanem elemezni. Ez, kérem, egy elemzői paradicsom, csak legyen, aki bemegy a kacsok közé.