Szeptember 15-én rendezték meg a bajor tartományi választást. Bajorországban kisebb izgalom övezi a választásokat, mint össznémet szinten, hiszen a magyar történelemből is jól ismert Wittelsbachok földjén, Erzsébet királyné („Sissi”) hazájában 1946 óta hagyományosan a jobbközép CDU regionális testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) adja a tartományi miniszterelnököt. A választáson tizenkét párt mérettette meg magát, és az induló szervezetek lefedték a teljes palettát, a szélsőjobbtól (Nemzeti Demokrata Párt) a szélsőbalig (Linke). Azonban valójában csak két párt: a jobbközép, konzervatív CSU és a balközép, szociáldemokrata irányultságú SPD között folyt a nemes versengés. A közvélemény-kutató intézetek kísérteties pontossággal találták el a végeredményt a két nagy pártot illetően: 45-48% közé tették a CSU eredményét, az SPD prognosztizált eredményei pedig 16-21% között szóródtak a különböző intézeteknél (hogy a CSU viszi el a leggazdagabb német tartományt, az nem is volt kétséges). Ezzel szemben a CSU a Landtag-helyek 47,7, az SPD 20,6%-át zsebelte be.
Horst Seehofer Christian Ude
A Zöldek, akiket az SPD természetes szövetségeseinek tekint, minden közvélemény-kutatói várakozáson alul szerepeltek (8,6%), míg az FDP-nek 3,3%-nyi voks jutott. Ugyanakkor a főváros, München legmódosabb városrészében, München-Schwabingban, amelyik impozáns egyetemeiről, valamint nagyvilági és értelmiségi atmoszférájáról híres (rengeteg író lakott itt), a liberálisok 8,2%-ot szereztek, vagyis majdnem sikerült megduplázniuk a tartományi eredményt. A baloldali rendszerkritikus, sokak által tévesen kommunistának minősített Linke, ahogyan várható volt, nem volt képes labdába rúgni, meg kellett elégednie 2,1%-os eredménnyel, ami kevés az üdvösséghez. A Kalózpárt is hoppon maradt, 2%-ával jócskán elmaradt a sok közvélemény-kutató által prognosztizált 5-7%-tól.
A CSU, és jelöltje, Horst Seehofer számára az egyetlen valódi ellenfelet az SPD, és a szociáldemokrata jelölt, a volt müncheni polgármester, az újságíró és ügyvéd végzettségű Christian Ude jelentette, akit 1993 óta négyszer választottak polgármesterré, méghozzá legutóbb kétharmados többséggel. Kellemes többségre támaszkodva igazgatta a fővárost egy vörös-zöld koalíció élén.
Ude karaktere eltér magyarországi baloldali társaitól: rendszeresen bajor népviseletben jelenik meg a nyilvánosságban, és fellépett politikai kabarékban is. Mint a bajor Oktoberfest állandó szereplője, rendszeresen ő nyújtotta át az első korsót a tartományi vezetőnek, vagyis az éppen regnáló politikai rivális keresztényszocialista politikusnak (Edmund Stoibert és Günther Becksteint „fogyasztotta el” Seehofer előtt). Egy olyan közösségben, amelyben az egyének önként alárendelik magukat a hagyományoknak, és azokat elválasztják a napi ügyektől, ebből nincsen probléma. Azonban Ude idővel megunta a polgármesteri és évente egyszer esedékes „pohárnoki” szerepet, és ringbe szállt – kevés eséllyel, hiszen a szociáldemokraták hagyományosan csak Münchenben erősek. A választás leginkább egy Seehofer-Ude párviadalról szólt, amelyhez a többi erő statisztált. Münchenen kívül a szociáldemokraták néhány északi körzetben (Hof, Wunsiedel, Coburg) érték el legjobb eredményüket, a természetes szövetségesnek számító Zöldek legerősebb bástyájának pedig Freising bizonyult (18,9%).
Összegzésképpen elmondható, hogy Bajorország ezúttal sem szavazott a változásra. Igaz, miért is fordult volna el a bajor átlagpolgár a jól bevált CSU-tól? Elvégre tartományuk sereghajtó a munkanélküliségi rátát illetően a maga 3,8%-ával, megelőzve a „Németország kertjének” nevezett Baden-Württemberget (4,2%), nem beszélve az észak- és keletnémet területekről (pl. Mecklenburg-Vorpommern: 10,7, Bréma: 11,10, Berlin: 10,70%). Az infláció mértéke csak kicsivel haladja meg a német átlagot (2,2%), viszont az egy főre jutó GDP magasabb (2012-ben 36 865 euró, szemben a német 32 281 euróval).
Seehofer székét semmi nem fenyegette. Ude kétségkívül szimpatikus volt a bajor átlagemberek számára, azonban itt is tanulság, hogy a politikában az emberi viszonyulásnak, a szimpátiának csekély szerepe van. Magyarországra nézve is tanulságos az a felmérés, amelyet a választás előtt készítettek, és amelyben aziránt érdeklődtek, mit gondol az átlagos bajor a jelöltekről. A válaszolóknak el kellett dönteniük, hogy a négy személyiségjegy – vezetői képesség, szimpátia, emberközeliség, szavahihetőség – közül melyik illik a két esélyes jelöltre. Minő meglepő, a vezetői képességben Seehofer, a másik háromban Ude lett a befutó. És valóban, az nyerte meg a választást, akit az emberek jobb vezetőnek gondoltak! Ez is azt bizonyítja, hogy a választók alapvetően a jó fellépésű, határozott, keménykötésű, a felelősségtől vissza nem riadó vezető imázsát honorálják. Emberként Ude többeknek volt szimpatikus, ámde ez kevésnek bizonyult (hiába bizonyított Ude vezetőként München élén). A politikában más szabályok érvényesek, mint a hétköznapokban.
Az emberek a profizmusra szavaznak, ez esetben pedig a profizmus Seehofer nevével és karakterével kapcsolódott össze. Mindazonáltal Ude rögtön gratulált a győztesnek. Nem küldött az éterbe sértődött üzeneteket, nem beszélt csalásról, nem ígért utcai akciókat – és persze, fel sem merül, hogy a CSU visszaélne többségével. A felek megtanultak bízni egymásban. Működik a jól begyakorolt német (bocsánat, bajor) politikai kultúra. Már csupán ezért sem árt tekintetünket Münchenre vetni.
