Köztudott, hogy az 1949 utáni Nyugat-Németországban a futball vált az egyik erős kohézióteremtő erővé, és az 1954-ben magyarok ellen megnyert berni futball vilagbajnoki döntö után kiszabadult a német nemzeti sport a karanténból. Franz Beckenbauer (1945-2024) világklasszis játékos, labdarúgó-edző, klubelnök becenevén Der Kaiser (a Császár) búcsúztatója jól mutatja, miben áll egy működő demokrácia erőssége: a társadalom minden csoportja fontosnak tartotta, hogy lerója kegyeletét a müncheni Városházán, illetve a család, a törzsszurkolók, közéleti emberek, politikusok, egyházi emberek, pályatársak, jelenlegi és volt Bayerm München játékosok részt vegyenek az Allianz Arena stadionban megrendezett búcsúztatón.
A tágabb (nemzeti, regionális) kötődés sokféle módon nyilvánulhat meg. A himnusz, zászló és egyéb állami meg nemzeti jelképek mellett a sport a legősibb kifejeződése egy közösség identitásának. A sporton belül a tömegsport, azon belül a labdarúgás tett szert kiemelt presztízsre a 20. században, úgyszólván a világ minden táján. Inotainé Bonifert Márta írta Az aranyrög tejetén üldögélő koldus című útikönyvben, hogy Peru kanyargós hegyi útjain buszozgatva föltűnt neki és férjének a buszvezető bánatos arckifejezése. Kísérőjük fölvilágosította a magyar utazókat: a sofőr gyászolja a perui labdarúgó válogatott vereségét, úgyhogy most egy hétig ilyen lesz a hangulat az országban – és hozzátette: kevésbé fájna a vereség, ha legalább Peru nem egy szomszédos ország csapatától kap ki!
Mindezek fényében nem tarthatjuk meglepőnek, ha a népérzület a labdarúgókat tartja korunk hőseinek. A labdarúgás sok tekintetben nem más, mint „vér nélküli háború”, a harci vágy projektálása. Kétségtelenül emberségesebb és biztonságosabb, ha az egyes társadalmak a zöld gyepen vezetik le a haragjukat, mint a csatatéren. Tabi Norbert történész fölhívta a figyelmet a kedvenc klub, kedvenc labdarúgó iránti szurkolás és a nemzeti kultusz által kiváltott érzelmek párhuzamaira.
Mindezt azért említettük, hogy érzékeltessük: egyáltalán nem túlzás, hogy a 2024. január 7-én, 78 éves korában elhunyt német futball-legendát, a Der Kaiser (a Császár) becenéven emlegetett Franz Beckenbauert kivételes gyász-szertartás keretében, a Bayern München – a Beckenbauer szívügyének tartott – Allianz stadionjában búcsúztatták. A helyszínt nem csak a lokálpatrióta kötődés indokolta, nevezetesen az, hogy Beckenbauer Európa-bajnokként (1972), világbajnokként (1974), az NSZK válogatott szövetségi kapitányaként (1984-1990), világbajnonként (1990) a bajor főváros szülötte, hanem az is, hogy csaknem két évtizeden keresztül, 1959-től 1977-ig volt az 1900-ban alakult Bayern München játékosa, 1994-2009 között az FC Bayern elnöke, majd tiszteletbeli elnöke, és fontos pozíciókat töltött be a nemzetközi futballszervezetben is.
Beckenbauer egy szuszra egy bajor és német hős – ami majdhogynem kivételes egybeesés a modern (1871 utáni) német történelmi emlékezetben. Sokszor írtunk arról, hogy a bajor identitás lassan simult hozzá az össz-német identitáshoz. Ennek lényege, hogy a modern Németország történetének nagy részében a hagyományosan katolikus bajorok regionális önérzettel elutasították az evangélikus vallású észak- és keletnémeteket, és bár idővel lomtárba küldték a szeparatizmust, de mai napig érzékelhető a bajor különállás a mentalitásban. Ám vannak közös pontok, amelyek összekötik a németséget. Ilyennek tekinthető a teljes német „soft power”-arzenál: a szociális piacgazdaságtól a futballig. De alighanem egyetlen „puha” tényező sem versenghet népszerűségben a labdarúgással. Ez olyan kérdés, amiben – miként a világ minden nemzetében – liberális és szocialista, konzervatív és zöld, falusi és nagyvárosi, vállalkozó és munkás, fiatal és idős, vallásos és vallástalan, autó-párti és kerékpáros, egyszóval minden szubkultúra tagja egyet tud érteni.
Több alkalommal írtunk arról, hogy a különböző törésvonalak által átmetszett társadalmakban az egyes politikai tömbhöz és világnézeti táborhoz tartozó választópolgárok, sőt politikusok milyen ceremóniák, rituálék révén kapcsolódnak egymáshoz (pl. közös ünnepek, ld. Oktoberfest), megélve a közösségben létezést, az egység érzületét. A sport különösen alkalmas arra, hogy összefoglalja a rész-identitásokat: amikor az NSZK csapata külföldön játszott, senkit nem érdekelt Szászországban vagy Hannoverben, hogy egy bajor szövetségi kapitány vezeti. Amikor a labdarúgók külföldön játszanak, akkor az összes ellentétes érdekű, sőt ellenséges országrész és klub támogatója képes együtt szurkolni, egy közösségként.
Az FC Bayern München közleménye úgy fogalmazott: „A közös megemlékezés célja, hogy lehetőséget teremtsen arra, hogy abban a környezetben tisztelegjünk Franz Beckenbauer előtt, amelyben egyedülálló módon jutott el az emberek szívéig: a futballpályán”. Franz-Walter Steinmeier szövetségi elnök és Markus Söder bajor kancellár egyaránt beszédet mondott a megemlékezésen. Eszükbe sem jutott az, hogy azért ne vegyenek részt a gyászszertartáson, és ne búcsúztatták Beckenbauert, mert történetesen ellentétes politikai identitású pártokhoz tartoznak (Steinmeier szociáldemokrata, Söder – miként 1946 óta a mindenkori bajor miniszterelnök – kereszténydemokrata). Olaf Scholz német szövetségi kancellár szintén részt vett az eseményen. Az esemény bojkottja nem férne bele a német politikai kultúrába.
Steinmeier egyenesen azt mondta: nem tudja, az angyalok sportolnak-e, de Ha igen, akkor néhány napja ott fenn már biztosan hallanak egy bajoros hangot, amint azt mondja: gyerünk kifelé focizni! Mindannyian ismerjük ezt a hangot, és mindannyiunknak örökké hiányozni fog. Mert ez a Császár hangja.” Amúgy Steinmeier fenti szellemessége parafrázisa Bud Spencer (Carlo Pedersoli) Az angyalok is esznek babot című filmjének – a nagyöklű és (amúgy szintén sportoló – vízilabdás – előéletű) színész halálakor többen utaltak egyik filmje címére: most már az angyalok esznek babot.
Uli Hoeneß, a korábbi német és Európa-bajnok labdarúgó, az FC Bayern volt elnöke úgy búcsúzott pályatársától, barátjától , hogy „tizenkét napja vagy halott, és nagyon hiányzol. Megtiszteltetés volt veled játszani, és igazi hőstett volt, amikor hosszú évek gürcölése után elhoztad nekünk a 2006-os világbajnokságot”.
Egy pillanatra Németország elfelejtette a társadalmat átmetsző törésvonalakat, a paraszt tüntetéseket, kormányzási problémákat. Az öröm és a gyász képes legkönnyebben összehozni az embereket, és felülírni az ellentéteket.
Paár Ádám
