A roma kérdés vizsgálható abból a szempontból is, amit Róna Péter javasol. Ő párhuzamot vél felfedezni az amerikai feketék helyzetével, amelyet szerinte akkor tettek sínre a Fehér Házban, mikor megfogalmazták, hogy szükség van egy fekete elitre. Ennek a programnak az eredménye, hogy ma egy félig fekete ember az elnök. Hogy ebben Amerika nem akármilyen teljesítményt ért el, annak bizonyítéka például az lehet, ha összevetjük az etnikailag szintén békés Angliával.
Bár Anglia egy igazán sok kultúrát magába olvasztó, s hozzánk képest lényegesen meritokratikusabb társadalom is, mégis fekete parlamenti képviselője csak 2011 óta van. Mégis micsoda lemaradás ez Amerikához képest? De fekete elitje mindkét országnak van. S hogy mennyire fontos a saját elit, arról meggyőzően érvelt az Angol Szociológiai Társaság 2003. szeptember 3-ai plenárisán Elijah Anderson: The Iconic Ghetto: The New American Color Line című előadásán. Szerinte megnyílhattak a lehetőségek mára a fehér középosztályi státuszú intézményekben a feketék számára, de azért az emlékek között ott van a gettó. Láthatóvá váltak a társadalom minden szintjén, miközben még mindig sok amerikai úgy gondolja, hogy helyük a gettóban volna.
Akár Róna, akár Anderson megközelítését nézzük, feltehetjük a kérdést, hogy miben is különbözik az övék, a magyartól? – Szembetűnő az, hogy etnikumban gondolkodnak, míg a hazai értelmiségünk igencsak fél ettől, és inkább szociális kérdésként kezeli. Nem állítom, hogy csak az amerikai út létezik – melyet egyébként az angol is követ némi késéssel -, és érthetőnek tartom azt is, hogy ott ez miért ment egyszerűbben. Amerikában például minden bűnöző rasszjegyeit beazonosítják, amikor egy rendőrségi felhívás megjelenik a lapokban. Magyarország nem képes ennek tükörképévé válni, hiszen akkor nálunk ilyen jellegű felhívásokat is kellene olvasnunk: „magyar származású bűnözőt keres a hatóság.” De szerencsére a mi társadalmunk ebből a szempontból már integráltabb, nem áll egymástól olyan messze a cigányság és a magyarság (hiszen a cigányok/romák is magyar identitásúnak vallják magukat), mint amilyen messze az amerikai feketék álltak a fehérektől. Ott mégiscsak egyik rassz tartotta rabszolgaságban a másikat.
Ugyanakkor nálunk, az etnikumban való gondolkodási keretet a szélsőjobb karolta fel. Elijah Andersont aligha vádolná rasszizmussal bárki, mert etnikai kategóriákat alkalmaz (lévén egyébként maga is fekete.) Nálunk viszont az etnikai oldalról történő megoldáskereséstől általában megrettennek, mert ez maga után vonhatja a rasszizmus vádját is. Logikailag tehát vagy az a lehetőség adódik, hogy az etnicitás félelmetes nézőpontját szelídítjük meg, és ebben az esetben követhetjük a nyugati receptet, és bátran elindulhatunk a „legyen cigány elit értelmiségi réteg, amely meg tudja oldani a középosztályosodást is” projektet, vagy valami sajátot, eddig nem is ismertet próbálunk ki. Az etnicista elit út – mely tehát nem volna rasszizmus - sem királyi, láthatjuk, optimális esetben is minimum ötven év.
A 3 éves kortól kötelező óvoda, amelyben a szociális problémákat és a szocializációs kérdéseket a többségi társadalom kezébe adjuk, szerintem egy másik út. Lehet, van aki a két eljárásmódban nem lát ellentmondást, és joggal mondhatja, hogy az integrációt, pl. a többségi nyelv megtanítását Nyugaton sem bízzák a véletlenre. Nyugaton is erősödnek azok a hangok – főként az ellenségesnek tartott iszlámmal szemben – amelyek szerint igen korán ki kell emelni a családjukból a gyerekeket, mert csak így lehet elsajátíttatni velük a nyugati értékrendszert. Jómagam úgy gondolom, ez mégiscsak két irány. Balog Zoltán ugyan felzárkózási stratégiáról beszél, de a súlypont mégis inkább azokon a határozott intézkedéseken van, amelyek „felzárkóztatnak”. A felzárkózási paradigma alapja inkább volna az etnikai önrendelkezés.
Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!
