Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.
A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.
De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy, utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én ezt már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.
De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két szalagkorlát egyik szélén lévő őrbódén leellenőrzik a személyi iratokat. Irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.
Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.
Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.
