Hazánk ritkán üti meg a világsajtó ingerküszöbét. Ekkor is szinte csak negatív hírekkel. Vajon miért kezdett el a külföld foglalkozni Magyarországgal, és miért nem volt képes a kormány hatékonyabban kezelni a külföldi kritikákat?
A „netwörkölő baloldal” és a „nem kommunikáló kormány” elmélete magyarázatot ad erre a kérdésre. A baloldali és a liberális oldal ugyanis a rendszerváltás óta folyamatosan használja akülföldi kapcsolatait, míg a jobboldal nem rendelkezik ilyen kapcsolati hálóval. Nincsenek olyanértelmiségiek, akik elmagyaráznák a kormány lépéseit, s akiknek a szava éppúgy tekintélyként hat, mint Charles Gati, Konrád György vagy Paul Lendvai országértékelései. Így aztán elmarad az érvek ütköztetése is, a tájékoztatás pedig kiegyensúlyozatlanná válik.
A kormány ugyanis – legalábbis ez idáig - nem tudott vagy nem is kívánt külföldre kommunikálni. Nem tudott, hiszen nincsen olyan „kapcsolati tőkéje”, mint a baloldalnak. Nem is akart, mert a korábbi balliberális kormányok mindenáron konszenzuskereső kormányzati felfogásával szemben a konfliktusok kiélezésre helyezi a hangsúlyt. Vagyis, azt mondta, hogy „hozzuk felszínre azokat a problémákat, amelyek az utóbbi húsz évben nem kerültek megoldásra, és változtassunk rajta.” Kommunikációját tekintve pedig megelégedett azzal, hogy intézkedéseit 2/3-os többségével legitimálja. Ez az üzenet azonban nem hallatszott elég hangosan és messzire, ahhoz, hogy ellensúlyozza a balliberális oldal narratíváját, miszerint „vége a jogállamiságnak”. Ráadásul nem is olyan „nyelvezetben” volt megfogalmazva, hogy a Nyugat megértse. Rendkívül fontos ugyanis, hogy még apró nyelvi finomságok is befolyásolhatják egy ország külföldi megítélését. A (formális vagy informális úton történő) tájékoztatás hiánya mára rendkívüli módon megnehezítette a kormány dolgát. Nem véletlen, hogy Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár az utóbbi napokban folyamatosan járja a nyugati médiát, egyfajta tűzoltásként magyarázva az ország bizonyítványát.
Legutóbbi blogbejegyzésünkben Jeskó József kollégám felvetette, milyen könnyű kontextusból kiragadva, a tények és körülmények ismerete nélkül hamis történelmi párhuzamokat felállítani. Mint írta, „egy-egy ügyesen használt idézet, aktuálpolitikai esemény könnyedén párhuzamba helyezhető szinte bármivel…” Az előzmények ismeretének híján aztán a legtöbbet ismételt, „leghangosabb” narratíva ragad meg az emberek fejében. A Nyugat teljesen érthető módon mutatja be úgy Magyarországot, ahogyan, hiszen saját politikai kultúrájából indul ki, és nem ismeri a magyart. A demokratikus értékek azonban szentek és sérthetetlenek. Amikor az Orbán-kormány intézkedéseit bírálják, a saját szempontjukból valóban őszintén úgy hiszik, hogy a nyugati értékeket meg kell védeni Magyarországon. A baj csak az, hogy hiába tudjuk, hogy politikai kultúránkhoz hozzátartozik a mindenkori kormány illegitimnek és/vagy antidemokratikusnak minősítése az ellenzék részéről, a Nyugat ezt nem érti, és sokkal érzékenyebben reagál rá. Az országról kialakított negatív kép pedig nem fog egyik napról a másikra megjavulni egy esetleges kormányváltással sem. Évekre meghatározóvá válhat az antidemokratikus imázs. Nyugati szemmel ugyanis könnyebben emészthető az egyszerűnek látszó tény, hogy Európa kellős közepén egy kis posztszocialista ország diktatúrába süllyed, semmint minden irányból körüljárni Magyarország gazdasági, politikai helyzetét. A kép azonban sokkal árnyaltabb.
