A világ egyik legnagyobb egy főre jutó GDP-jével Norvégia a nyugati jólét mintaállama lett, hatalmas olaj- és földgázvagyonának köszönhetően. Melyet egyedülálló módon nem majd’ kilométer magas, üresen álló felhőkarcolókra költöttek, de nem is építettek fenyőfa alakú zúzottkő-szigetet a fjordok mellé, hanem elképesztő politikai és civil kontroll mellett a jövő norvég generációinak jólétének biztosítására fektettek be, gondolva azokra az időkre is, mikorra elfogy a fekete és kék arany. Ám ennek a csipkerózsika-álomnak múlt hét pénteken vége szakadt. A nyár idusán beköszöntött az ősz, Oslo utcáin az emberek fázósan húzzák össze kabátjukat, és kérdőn pillantanak egymásra, mintha bárki is tudná a választ arra az egy kérdésre. Utoya szigete pedig vélhetően örökre üres marad, mementójaként egy fanatikus elme tombolásának.

Anders Breivik tettére könnyebb jelzőket találni, mint választ a mögötte feszülő egyetlen kérdésre: miért? Valóban olyan egyszerű lenne, és egy elmebeteg magányos ámokfutásáról van szó, vagy vannak más tényezők is mögötte, melyekre mindenképpen érdemes a jövőben odafigyelni? Nem illik-e jobban rá az, hogy terrorista, mint az, hogy őrült? Az elmúlt héten született publikációk, interjúk és bejegyzések elképesztően széles spektrumát adják a különböző forgatókönyveknek, melyek egy része – finom szólva is – badarság, így nem árt összefésülni azokat a szálakat, melyek reális válasszal szolgálhatnak.

Azon túl, hogy tucatnyi országgal egyetemben hazánkat is megemlíti Breivik 1500 oldalas hitvallásában, itthon a legnagyobb érdeklődést az elkövető nézetei váltották ki. Egyesek a baloldalon egészen odáig vetemedtek, hogy a radikális jobboldali szavazók (értsd: Jobbik), és a Breivik által képviselt értékrend között párhuzamot vontak, mely jogos felháborodást váltott ki a szélsőjobbon, és azt hiszem nem is szorul magyarázatra, miért. Emlékezzünk vissza Timothy McVeigh-re, az 1995-ös oklahomai merénylőre, akinek lelkén 168 ember élete szárad: alig egy éve hozta nyilvánosságra az MSNBC a robbantó „posztumusz üzenetét”, és a riporternő gyakorlatilag párhuzamot vont McVeigh elméletei, és a teadélutánokat tartó Tea Party céljai között, ami hatalmas felháborodást váltott ki az USA-ban.  De megjelentek itthon olyan hírek is, melyek arról szóltak, hogy Breiviknek a mészárlás volt a „B-terv”, és azért választotta végül, mert hitelválságba került, és nem maradt pénze a „humánusabb A-tervre” (ahol inkább a nézetek terjesztésén, és nem az emberölésen volt a hangsúly). Azért egészen elképesztő a hír mögött sejlő párhuzam, amit próbáltam is értelmezni. Mire gondoltak itt a szerkesztők, akik sorban leközölték a hírt, hogy a mostani hitelválság az egyik okozója Breivik tettének? Esetleg arra, hogy a következő egy évben Magyarországon utcára kerülő tízezer lakáshiteles mindegyike egy potenciális ámokfutó? Ugyanis egy ilyen hírnek magyarázat nélkül csak annyi értelme van, hogy az emberekben tovább osztódnak a megválaszolatlan kérdések, vagy netán ötleteket is generál. Nem, a hitelválság semmiképpen sem tehető felelőssé, ahogyan arra is igen kicsi esély van, hogy egy frankhiteles, aki alól kirántották a talajt, rögtön fegyver után néz a piacon.

Valószínűleg Breivik az önjáró próféta típus, és jó eséllyel egyáltalán nem őrült, legalábbis klinikai értelemben véve. Mindaz, ahogyan végrehajtotta tettét, ellene szól az elmebeteg teóriának: egyáltalán nem labilis alkat; évekre előre kitervelte, és szisztematikusan hajtotta végre a merényletet; nem lett öngyilkos, és nem is provokálta ki, hogy a kommandósok lelőjék, így vélhetően ugyanilyen szisztematikusan megtervezett forgatókönyve van a perre, és a börtönévekre is. Lehetne még sorolni az okokat, de leginkább a merénylet végrehajtási módja az, ami hűen követi a terroristák által használt metodikát: egy elterelő robbantás, mellyel leköti a hatóságok figyelmét, majd a valódi merényletet egy nem túl távoli, és szimbolikus helyen hajtja végre, a lehető legsokkolóbb módon. Természetesen nevezhetjük az összes terroristát őrültnek, de ezzel nem kerülünk közelebb a válaszhoz a miértre.

Ami pedig – a kioltott életeken túl -  a leginkább sokkolhatja a norvégokat, az eddigi magabiztosság és biztonságérzet elvesztése. Mert ugyan ki ne tudna a saját tág ismeretségi köréből (akár itthon) felmutatni egy-egy különc alakot, akinek netán mérsékelten antiszociális, a világképe közepesen radikális (legalábbis amit kifelé közvetít), és magának való fazon? Ennek a pszichológiának a hatását pedig nem érdemes lebecsülni. Egy átlag palesztin vagy iraki biztosan tud egy ismerőst mutatni, aki a nézetei, vallásossága vagy befolyásolhatósága okán potenciális terroristává válhat, ezzel később akár stigmatizálva őt magát, a társadalmi osztályát vagy származását, és ezzel együtt élnek évtizedek óta. Ahogyan azzal is, hogy bármikor terrorista cselekmény áldozataivá válhatnak. Mikor 911, a madridi- vagy londoni robbantások után realizálódott a nyugati féltekén, hogy mindenki potenciális, és könnyű célpont, úgy most ébrednek rá az emberek, hogy a terrorista ugyanúgy köztünk élhet, és nem jól felismerhető, nem jár turbánban és hosszú szakállal, és úgy általában hasonlóan öltözködik, beszél és viselkedik, mint a nagy átlag. Ez a tudat pedig egy hatalmas űrt hagy a biztonságérzetünkben, amit jól igazol a kezdeti megrökönyödés után tapasztalható felelős-keresés is.

Ugyanis mikor azt kérjük számon a nemzetbiztonsági szolgálatokon, hogy a miért nem kapcsolták le időben Breiviket, akkor nagyjából a lehetetlent várjuk el. Ugyan milyen jelek alapján kellett volna látókörbe kerülnie Breiviknek? Mert vásárolt nagy tételben műtrágyát? Ezen az alapon Magyarországon több tucat gazdát zárhatnánk börtönbe. Vagy mert érdeklődött a fegyverek iránt? Máris megtöltöttünk pár száz rabomobilt. Netán a radikális nézeteiért? És még lehetne sorolni a kérdéseket számolatlanul. Nem sajnáltatni szeretném a szolgálatokat, elvégre az a dolguk, hogy olyat is tudjanak, amit mi nem, és olyat oldjanak meg, amire mi nem vagyunk képesek. De a Breivik-féle terrorista szinte kiszűrhetetlennek tűnik, és vélhetően új biztonságpolitikai metodikák kidolgozását is elindítja. Proaktivitást várni reaktivitás helyett, egy eddig kvázi ismeretlen biztonsági kihívásra pedig egyenlő a lehetetlennel.

A jövő még homályosabb az ügyben, mint a jelen, de vélhetően nagyobb lesz a hatása az európai biztonságpolitikára, bevándorlásügyre és külkapcsolatokra, mint bármely, magányosan elkövetett merényletnek valaha. Talán nem fogja elérni a már említett Al-Kaida merényletek hatását, de bizonyosan megváltoztatja a terrorizmusról alkotott, elmúlt tíz évben igencsak egysíkú doktrínát, mely szinte csak és kizárólag az iszlám terrorizmussal foglalkozott, mint potenciális veszélyforrással. Realizálnunk kell, hogy a fundamentalizmus mindenkire nézve veszélyeket rejt, függetlenül attól, mely irányzatot képviseli. S bár Breivik tárgyalásának zárttá tétele (és várható teljes titkosítása) nagyon helyesen éppen eme nézetek terjedését gátolja, azért kifejezném abbéli reményemet, hogy ez nem struccpolitika, hanem megfontoltság, és képesek leszünk tanulni ebből az esetből is, hogy a jövőben esetleg életeket menthessünk ezáltal, és nem csak a feledést szolgálja.