Nem Magyarország az egyetlen ország Európában, amely viharos 20. századi történelmet mondhat magáénak. A kontinens délnyugati peremén található egy nagy ország, amelynek szintén kijutott a rendszerváltozásokból, megfejelve egy véres polgárháborúval: ez az ország Spanyolország volt.
Az 1936-ban kezdődött spanyol polgárháború árnyékában szinte jelentéktelenné vált az 1931-ben kikiáltott második spanyol köztársaság emléke. A női választójog kérdése mélyen megosztotta a republikánus tábort, hiszen többen féltek, hogy a katolikus egyház a köztársaság ellen hangolja a nőket, akiknek java része ekkor analfabéta volt (persze nem saját hibájukból, hanem az iskolarendszer hiányosságai következtében).
Irigylésre méltó, hogy a spanyol filmművészet bátran nyúl a történelmének ehhez a hektikus szakaszához. Erről szól Laura Mañá spanyol rendező filmdrámája, a Clara Campoamor, az elfeledett asszony című 2011-es film. Clara Campoamor feminista politikus, elkötelezett republikánus, parlamenti képviselő egyike volt az 1931-es spanyol alkotmány kidolgozóinak. A film bemutatja, miként sikerül győzelemre vinnie a női választójog ügyét a kicsinyes gáncsoskodásokkal és macsó politikustársai előítéleteivel szemben. Tudja, hogy a női választójog népszerűtlen a machismo világában, mégis azt teszi, amit tennie kell. Ha választania kell a pártja és a nők között, akkor nem a pártját választja, hanem azokat, akiknek az érdekei képviseletére megválasztották. A női választójoggal kampányolt, hát ezt kell képviselnie a parlamentben, minden pártérdekkel és hatalompolitikai manőverre szemben!
A film körképet ad a köztársaság spanyol politikai életéről. A korabeli politika összes nagyágyúja szerepel, a királypárti, sokak által proto-fasisztának tartott Gil Robles-től a radikális Alejandro Lerroux-n keresztül a liberális Niceto Alcalá-Zamoráig és a katalán baloldali nacionalista Lluís Companys-ig. Kemény ütközések vannak a filmben. Amikor Companys kijelenti a parlamentben, hogy semmilyen veszélyt nem lát a nők választójogában a köztársaságra nézve, egy centralista képviselő felkiált: „melyik köztársaságról beszél? A spanyolról vagy a katalánról?”
Képzeljünk el hasonló parlamenti vitákat magyar filmen, például a nemzetiségi kérdésben, vagy az egyházpolitikai törvények vitájában! Mi lenne, ha a dualizmus vagy a Horthy-korszak, vagy az 1945-1947 közötti rövid életű parlamentarizmus politikai szereplői megelevenednének! Ha Bethlen István, Gömbös Gyula, Kéthly Anna, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Malasits Géza, vagy éppen Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc végre kilépnének a tankönyvből, és nem tankönyv-ízű szavakkal, hanem őszinte felháborodással, reménységgel, félelmekkel beszélnének a filmvásznon. Azt hiszem, ez kisebb sokk lenne a magyar közélet és történettudomány számára. Van mit tanulni Spanyolországtól és a külföldi filmektől!
Paár Ádám
