A reneszánsz Itália egyik legismertebb családját, a Borgiákat, rengeteg történet övezi - némelyik csak rosszmájú pletyka, másokban igazság is rejlik. Az azonban biztos, hogy mind a mai napig emlegetik tetteiket, mert ravaszságuk és befolyásuk megannyi ellenfelükben irigységet szült, alapot adva a lejárató kampányokhoz. Vajon rászolgáltak-e a korabeli szaftos mendemondákra? Politika és erotika - mindent a hatalomért!

Lucrezia bátyja, Cesare Borgia egyike volt azoknak a condottiere-knek (zsoldosvezérek), akik ekkor keresztül-kasul harcoltak Itáliában. Már tizenévesen püspök és bíboros volt, de, mint általában a kor főpapjai, ő is gyakran fogott kardot. Nem is ez volt a baj Cesare-val, hanem az, hogy harciasságával erőszakos jellem párosult. Féltékeny volt bátyjára, Giovanni Borgiára, akit apja a katonai pályára szánt. Állítólag ezért gyilkolta meg (valójában ennek nem lett volna sok értelme, hiszen abban a korban a főpapok is vértet öltöttek, és nyeregbe szálltak, és a csatában nem áldásokat, hanem vágásokat osztogattak – egy másik pápa, II. Gyula például személyesen vezette seregét, de a mohácsi csatában elesett hét főpap példája is mutatja, hogy a kor egyháznagyjai aktívan részt vettek a csatákban).

Cesare a Pápai Állam haduraként hadjáratot vezetett Közép-Itáliába. A pápafi szerelmi étvágya féktelen volt. Feleségül vette III. János navarrai király húgát, de továbbra is szemet vetett más nőkre. A nászéjszaka örömét egyébként elrontotta, hogy Cesare ajzószer helyett véletlenül hashajtót vett be. Erre mondják, hogy kínos! Igaz, a francia király azt hitte, hogy Cesare nyolcszor közösült feleségével egy éjszaka alatt, és gratulált Cesare-nak, mondván, ő maga annakidején csak „négyszer tört lándzsát”. Ebből is kitűnik, hogy Cesare-nak, mai szóval, jó volt a píárja, amennyiben nem a becsületről, hanem a szerelemről volt szó (a politikai píár-ról meg Niccoló Machiavelli gondoskodott, aki róla mintázta a jó fejedelmet).

Egy törvényes, és tizenegy törvénytelen gyermeket hagyott maga után. Attól sem riadt vissza, hogy szeretőt raboljon magának, ráadásul férjes asszonyt, az urbinói hercegné udvarhölgye, Dorothea Caracciolo személyében. A férj, egy velencei condottiere hat év múlva, Cesare 1507-es halála után látta viszont hitvesét, aki állítólag egy vagy két gyermeket szült a pápafinak. Cesare a paráznaság bűnét az arcán viselte: korán kiütköztek rajta a szifilisz tünetei, amelyik spanyol és francia katonák (és szeretőik) révén eljutott Itáliába. Ettől kezdve fekete maszkot viselt, amelyik személyét még rejtelmesebbé tette, és hírét növelte.

Ilyen élet mellett minden hitványságot elhittek Cesare-ről, azt is, hogy saját húgával, Lucreziával közösült, sőt meggyanúsították, hogy bátyját azért gyilkolta meg, mert riválisa volt a Lucrezia kezéért folytatott küzdelemben (a másik elmélet, mint láttuk, a katonai siker miatti féltékenykedés volt). A mendemonda azzal színezi VI. Sándor pápa és Cesare halálát, hogy tévedésből az egymásnak szánt méregpohárból ittak, így mindkettő abban bűnhődött, amiben vétkeztek hatalmuk csúcsán. Ez azonban nem igaz. Cesare négy évvel később halt meg, Viana ostromakor, egy kisebb összecsapásban.

Búcsúzzunk tőle méltón, Jacopo Sannazaro epigrammájával (amelyért Cesare kivágatta volna költőnk nyelvét, ahogyan különben szokása volt):

„Vagy cézár, vagy semmi, mondod, Borgia. De Cézár voltál már eleget. Holnap semmi leszel.”
(fordította Faludy György).

Paár Ádám