Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.
Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.
A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.
Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.
Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:
Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”
Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”
