A Nyugattól – úgy-ahogy – megtanultuk a demokráciát, de keveset tanultunk abból, mit is jelent az európai egység? Vajon mennyit értünk ma az egységes Európából?
A magyar rendszerváltás, 1990-ben a demokráciáról és nem az európai egységről szólt. 34 évvel a rendszerváltás után is problémánk, hogy az utóbbiról voltaképpen alig valamit tudunk.
Pedig ha jobban megnézzük, az európai egység gondolata – az 1950-es évektől kezdődően – legalább annyira benne volt a nyugati köztudatban, mint a demokrácia. De éppen itt a bökkenő: a nyugati köztudatban volt benne, és nem a magyarban! A hidegháború évtizedei mindenre alkalmasak voltak, csak arra nem, hogy megismerjük, hogyan indult ez az egység-történet, kik voltak az „alapító atyák” és milyen nézeteket hagytak az utókorra. Az átmenet idején minderről szinte szó sem esett, mert annyira csak a demokratizálódásról szólt minden!
S lássuk be: logikus, hogy így történt. Mert a demokratizálódás és az európai egység egyszerre talán túl sok lett volna. A kelet-közép-európai átmeneteket kívülről figyelő és támogató Nyugat sem akart túl nagy bonyodalmat. Támogatta és ösztönözte a demokratizálódást, de nem különösebben kérte számon, hogy az újonnan demokráciává váló országok belesimuljanak a nagy nyugati egységbe. Nem véletlen, hogy 1990 és 2004 között Magyarország is, amolyan sem-sem állapotban volt: már nem volt része a régi KGST-egységnek, de még nem vált részévé a Nyugatnak.
Érdemes tudomásul vennünk, hogy egy átmenetben sem egyforma súllyal esnek latba a dolgok. A demokrácia mellett fel lehetett sorakoztatni egy egész társadalmat, de egy európai egységgondolat mellett bizonyosan nem lehetett volna. A magyar társadalom örült a visszanyert szuverenitásnak, s bár itt-ott halkan hallatszottak hangok, hogy ezt a szuverenitást máris korlátozni kéne, azért az első években a nemzetállami függetlenség visszanyerése legalább olyan élmény volt, mint a demokratizálódás.
Ámde azóta eltelt több mint három évtized. S mit látunk? Az európai egység gondolata a mai magyar társadalom nagy része számára körülbelül annyit jelent, mint 1990-ben. Magyarán: az átmenettől napjainkig nemigen sikerült ezt a projektet közelebb hozni az emberekhez. Természetesen tehetünk különbséget a kormány- és az ellenzéki oldal között. Hiszen 2010 óta a regnáló kormánypárt nem éppen van jóban az európai elittel. A magyar jobboldal ahelyett, hogy tett volna lépéseket és pozitív módon is elmagyarázta volna a népnek, mi ennek az 1950-es óta tartó programnak a lényege, inkább a negatívumokat hangsúlyozta: Európa már messze nem az, mint régen volt.
De a hazai ellenzéknek sem sikerült Európáról úgy beszélnie, hogy az megdobogtatta volna a szíveket. Az ellenzék ab ovo európainak vallja magát, s némely pártja Európai Egyesült Államokat akar. Ámde itt meg is áll a tudományuk, és alig valamit mondanak arról, hogy Európa és Magyarország szerintük ideális viszonyát hogyan képzelik el.
Meglepő módon nagyon hézagos az ellenzéki Európa-kép is!
Pedig Európa fontos ügy. Fontosabb annál, semmint, hogy a hozzá való viszonynak szabadna kimerülnie a kormány- és ellenzéki párti közhelyekben. Európa a magyar társadalom számára kellene, hogy jelentsen valamit! Ugyanis ez messze nem egy pártpolitikai ügy. Talán megkockáztathatjuk: hőn vágyott nyugatosodásunknak is kulcskérdése, hogy valójában ki nyugatosodik, az elit (egy része), vagy – ahogy Csengey Dénes mondta anno – mindahányan.
Vajon hányan lettünk európaiak (is)?
Csizmadia Ervin
