Miként mutat rá az ellenzék szerepfelfogására a szociális törvény vitája? Rajnai Gergely blogbejegyzéséből kiderül, ahogy az is, hogy a történelmi minták miként határozzák meg a jelenlegi pártok stratégiáit.

A szociális törvény módosítása ellen úgy tiltakoztak az LMP és a Párbeszéd a képviselői múlt héten, hogy a parlamenti vitát a lehető leghosszabbra elnyújtva, a lehető legtöbb ellenérvet felsorakoztatva késleltették az elkerülhetetlen szavazást addig, ameddig csak tudták. Van ennek a technikának egy ismertebb neve a magyar történelmi szakzsargonban: obstrukció. Az pedig, hogy ehhez az eszközhöz nyúltak az ellenzék részéről, sokkal többet elmond nekünk, mint annyit, hogy egyes pártok nem tartják megfelelőnek ezt a törvénymódosítást.

Az obstrukció ugyanis arról híres a magyar parlamentarizmus történetében, hogy a dualizmus idejében ez volt az ellenzék fő fegyvere a stabil kormánytöbbséggel szemben. A vita végtelenbe nyújtása, vagy az azzal való fenyegetés arra késztette a kor domináns pártjait (a Nemzeti Munkapártot és elődjét, a Szabadelvű Pártot), hogy helyenként akár kisebb kompromisszumokat kössön annak ellenére, hogy a mandátumarányok erre nem adtak okot. Ezt a gyakorlatot próbálta meg újraéleszteni a két zöld frakció ebben az esetben, a ma már kevésbé megengedő Házszabálynak köszönhetően minimális sikerrel, de egyben üzenetet is küldtek: az obstrukció újraélesztése időszerű.

Ebből pedig két dolog következik. Egyrészt az obstrukció szó szerinti jelentése akadályozás, tehát az ellenzék ezzel az eszközzel a kormány cselekvésének lassítására vállalkozik, amiben nem képes alternatívát nyújtani az esetleges rossznak tartott intézkedésekkel szemben. Ráadásul a parlamenti vita átalakulása miatt ma már nem lehetséges igazán sikerre vinni az obstrukciót, így ez az eszköz szükségszerűen kudarcra van ítélve, emiatt nehezen magyarázható a választók felé.

Az elkerülhetetlen kudarcnál is fontosabb következmény, hogy az ellenzéki pártok így belehelyezkednek a dualizmus pártrendszerébe. Elismerik Orbán Viktor Tisza Kálmánéhoz hasonlatos dominanciáját, elismerik, hogy érdemi esélyük nincs választást nyerni, és a legtöbb, amit tehetnek, a kormány dolgának megnehezítése. A Méltányosság már régóta vallja, hogy Magyarországon domináns pártrendszer alakult ki, és ha ezt az ellenzék is elfogadja azzal, hogy a domináns rendszerek ellenzékének eszközeihez nyúl, tulajdonképpen belenyugszik a helyzetbe, és elveti annak a lehetőségét is, hogy érdemi versenytársává váljon a Fidesznek.

Az obstrukcióhoz hasonló technikák használata a pártokat elkényelmesítik, belesüppednek a domináns rendszerbe, mint győzelemre esélytelen szereplők, és a kormányzás lehetősége egy idő után már fel sem merül politikusaikban. Ennek köszönhetően, amikor a lehetőség adódik a hatalom legalább részleges megszerzésére, nem állnak készen, és (rész)sikereikkel is maguk alatt kezdik el vágni a fát. A dualizmus idején is látható volt, hogy az obstrukcióhoz szokott ellenzék, mikor meglepetésre választásokat nyer 1905-ben, képtelen volt parlamenti többségét azonnal kormányképességgé konvertálni, és végül többségük ellenére rákényszerültek egy, a domináns párt politikusaiból álló kormány felállását támogatni 1906-ban.

Természetesen sok dolog változott a dualizmus óta, és feltehetően egy esetleges ellenzéki többségű Országgyűlés nem támogatna fideszes politikusokból álló kabinetet most, de a párhuzam ettől még nyilvánvaló. Az ellenzék tudatosan vagy sem, de igazodik a magyar politika elmúlt százötven évének mintájához, és saját magát is egy domináns rendszer kormányzásra esélytelen szereplőjeként pozícionálja, ehhez keres eszközöket.

Az ellenzéki szereplők gyakran vádolják a Fideszt azzal, hogy a korábbi magyar politikai rendszerek (itt elsősorban a Horthy-rendszer szokott előkerülni, de a dualizmus is szóba jöhetne) restaurációját végzi el, és meghaladott történelmi mintákra alapozza az uralmát. A vád annyiban mindenképpen igaz, hogy a Fidesz épít ezekre a mintákra, de az igazi csavar történetben az, hogy az ellenzék stratégiája úgyszintén ezeket az időket idézi. Így a saját bevallása szerint a magyar történelmi béklyókat meghaladni kívánó ellenzék maga is a hagyományok fogságába került, és éppúgy belesimul a magyar politika történelmi mintáiba, mint a domináns kormánypárt.

Rajnai Gergely