Ritkán beszélünk arról, hogy milyen fontos szerepe van egy demokráciában az ideológiai határok átjárhatóságának, vagy éppen a határok fenntartásának. Elképzelhető, hogy a határ egyesít, a határ elmosása szétválaszt?

Demokráciában mindig van megosztottság. Nem érdemes siránkozni ezen. Vannak szerzők, akik szerint a demokrácia egyenesen önromboló rendszer, amely nem csak a saját fejlesztésén dolgozik, de azzal is küszködik, hogy elhárítsa a rá háruló folyamatos belső veszedelmeket. Mi is írtunk már róla eleget, hogy mitől sérülékenyek a demokráciák.

Arról is írtunk (Itt itt és itt), hogy Magyarországon a fejlett nyugati országokéhoz képest is nagyobb a polarizáció, bár az a kérdés nyitott, hogy vajon a sérülékenység is nagyobb-e. Talán nem túlzás azt mondani, hogy bár a polarizáció valóban szélsőségesen nagy itthon, de a sérülékenység mintha nem követné ezt. Sőt épp az a mai kormány specialitása, hogy mindent megtesz a sérülékenység csökkentésére. Még egyértelműbben is fogalmazhatunk: mintha a polarizáció „elengedése” lenne az ár a sérülékenység minimalizálásáért. Legalábbis a kormányoldal szerint. Mert persze az ellenzék úgy látja: a polarizáció olyan erős, hogy nemcsak hogy sérülékennyé tette a magyar demokráciát, de meg is változtatta, hiszen ami már egy jó ideje van, az nem demokrácia.

A mellett az ellenzéki magyarázat mellett azonban, hogy a kormányoldal az oka a polarizáció növekedésének, most egy olyan szempontra szeretném irányítani a figyelmet, ami ritkábban, sőt szinte egyáltalán nem merül fel a polarizációs vitában. Pedig fontos szempont. S ez a határ kérdése. Nem az országhatár, amelyet olyan illékonnyá tehetünk, amilyenné csak akarunk. Az ideológiai határról van most szó. A következő tézist ajánlom vitára: bizonyos demokratikus rendszerekben – mint például nálunk – az ideológiai határok relativizálása, elmosása váratlanul sérülékennyé teheti a rendszert. Mielőtt e tézist röviden igazolnám, mondok ellenérvet. Hát nem épp azt akartuk mondjuk a rendszerváltástól, hogy mindenki demokrata legyen? Nem az volt a demokratizálás egyik fő célja, hogy létrejöjjön egy liberális demokrácia, amelyben lényegében megszűnnek a nagyobb ideológiai különbségek, és az elitek között együttműködés jön létre? Nem a demokrácia „határtalansága” volt a fő motiváló cél?

De igen. Ezt akartuk. A liberális demokrácia világméretű győzelmének üdvprogramja ezt az ígéretet tartalmazta. Teljesen mindegy, hogy valaki ilyen vagy olyan ideológiát vall, a demokrácia gondolata egyesíti őket, s szinte e céltól delejezve létrejön a demokratikus magyar politikai közösség. Amelyben (s éppen mert demokratikus) csökken vagy ki sem alakul a polarizáció, vagy ami van, az bőven kézben tartható.

Ehhez képest – most már igazolva a tézist – azt látjuk, hogy az ideológiai határok fontosak. Visszamenőleg is. Az 1950-es évektől az 1980-as évek végéig tartó hidegháborús világrend például – s épp világos határaival – élhetővé tette a nagyhatalmak közötti és nem kevésbé az országokon belüli polarizációt. Az 1990 utáni harmadik típusú demokratizálódás viszont erre már csak egy ideig volt képes, merthogy amint létrejöttek a demokratikus intézmények, a helyett, hogy egyesítették volna, elkezdték szétválasztani a népességet. Aminek persze az is az oka, hogy például egyik ritkán vizsgált alapoka, hogy nálunk a demokratizálás nem egy ideológiai egyensúlyi helyzetben történt meg: a jobboldaliság 1948 után nem létezhetett, és 1990 után fokozatosan jött csak létre. A magukat konzervatívnak és kereszténynek nevezők pedig e hátrányból kiindulva dehogy akartak feloldódni valamilyen „összdemokratikus” identitásban, hanem ők az 1990-es évek második felétől egyre inkább a saját határaik kiépítésében találták meg feladatukat. Mivel azonban az európai folyamatok és a hazai politika együttesen inkább azt sugallta, hogy ezek a határok nem fontosak, egy látszólag részletkérdésből fő kérdés vált. A fő kérdés, hogy jók-e az ideológiai határok vagy sem. A problémát a híres brit gondolkodónál, Gilbert K. Chestertonnál, jobban, azt hiszem, nem fogalmazta meg senki.

A növekvő polarizáció tehát levezethető innen is: a hazai jobboldali népesség a határok csökkentésére irányuló baloldali és liberális szándékot identitása elleni támadásként élte meg. Teljesen érdektelen kérdés, hogy ebben igaza volt-e vagy sem. A végeredmény a lényeg, hogy az ő értelemzésükben ez veszély az általuk elképzelt demokráciára. A határ ugyanis szerintük egyesít.

E logikában egy jottányit sem szabad változtatni az ideológiai határokon. A másik logika szerint amennyire lehet, relativizálni kell őket. Csoda lett volna, ha ebből nem következik a polarizáció növekedése.

Csizmadia Ervin