Hogyan segít a magyar történelmet és jelent értelmezni az ukrán-konfliktus? Erre a kérdésre keresi a választ Rajnai Gergely blogbejegyzése.

Március 15-e itt van a nyakunkon, és mivel kampány van, lehet számítani arra, hogy a politikusok a szokásosnál is intenzívebb párhuzamot vonnak az 1848-as események és a mai belpolitika között. Természetesen minden párhuzamban a riválisok kerülnek az elnyomók, a hívek pedig a szabadságharcosok szerepébe, ez így megy évről évre, ünnepről ünnepre.

Általában ezek a párhuzamok rendkívül erőltettettek, de idén mégis érdekes lehet 1848 és a mai események közötti hasonlóságokra rámutatni – de nem bel- hanem inkább kül-, vagy még inkább geopolitikai szempontból.

Szomszédunkban háború dúl egy birodalom és egy, a függetlenségéért küzdő, a birodalomhoz képest kis nemzet között. A birodalom évszázadok óta ilyen-olyan formában uralta vagy befolyása alatt tartotta a kis nemzetet, és most, hogy az ki akar szabadulni ez alól a befolyás alól, és más ideológiai és geopolitikai irányultságot követ, a birodalom fegyveres beavatkozással kívánja ezt megakadályozni. A nemzetközi (nyugati) közvélemény eközben szinte egyhangúlag elítéli a birodalmat, de aktív segítséget nem nyújt a kis nemzetnek, ahol pedig várják a felmentő seregeket.

A történet gyakorlatilag tökéletes párhuzamba állítható akár 1848-cal, akár 1956-tal (’56 esetében eltekintve a birodalmi függés évszázados hagyományától), sőt, tulajdonképpen a Rákóczi-szabadságharc is hasonló dinamikával zajlott le. A magyar nemzet minden esetben egy birodalmi befolyást kívánt megszüntetni, de a Nyugat katonai támogatása nélkül erre nem volt reális esélye. A nemzeti ünnep tehát kivételesen szolgál olyan történelmi példákkal, amik relevánsak az aktuális helyzet elemzésére, csak azok nem a belpolitikai viaskodások értelmezését segítik, hanem a világpolitikai eseményekét.

A párhuzam nem csak azért érdekes, mert szeretjük az ilyen összefüggéseket, hanem arra is rámutatnak, hogy milyen könnyen át tud alakulni egy adott helyzet megítélése függően attól, hogy az értelmező épp milyen pozícióban van, azaz az üléspont meghatározza az álláspontot. A magyar közbeszédben szinte közhely, hogy nemzetünket cserbenhagyták minden forradalma esetén, és ez a Nyugattal kapcsolatos ellenérzések egyik fő forrása: sem ’56-ban, sem ’48-ban, sem XVIII. század elején nem segítettek, csak a szép szavak érkeztek a szimpatizáló nyugati elittől. Pedig a magyar értelmiség még a forradalmak kudarcai után is megkísérelt segítséget szerezni a forradalmi ügynek emigrációban, de ezek a felhívások is süket fülekre találtak. Ezt a magyar közvélemény méltánytalannak és képmutatónak szokta tartani.

Most viszont hasonló helyzetben, amikor Magyarország geopolitikailag a Nyugat tagja, tulajdonképpen konszenzussal gondolja ugyanez a közvélemény, hogy bár az orosz birodalmi törekvéseket minden adódó alkalommal el kell ítélni, és minden lehetséges humanitárius segítséget fel kell ajánlanunk az ukránoknak, katonai segítséget azonban nem szabad nyújtanunk Ukrajnának, mert ez veszélyeztetné a biztonságunkat, és egy nagyobb, világháborúvá fajuló konfliktushoz vezethet. Látható, hogy a geopolitikai helyzet, és nem valamiféle univerzális moralitás vezérli az ilyen nagy súlyú döntések esetén az érveket, és minden nemzet azt teszi, amit érzése szerint az érdekei és biztonságának fenntartása megkívánnak.

Ez abban segíthet, hogy a magyar történelmet és politikát ne egyszerűen a saját nemzeti szemüvegünkön szemléljük, és ez alapján mondjunk morális ítéletet a szereplőkről, hanem mindig tartsuk észben a geopolitikai kontextust.

látszik, hogy hasonló helyzetben a magyarok sem gondolkodnak másként, és előkerülhetnek azok az érvek, amik az amerikaiak, britek, franciák és más nyugati népek vezetőinek fejében megfordulhattak akkor, amikor a magyar történelem fordulópontjain nem siettek a függetlenségi harc megsegítésére. Ez pedig arra vezethet minket, hogy geopolitikai szempontból átgondoljuk a történelmünket – és talán a jelenünket is.

Rajnai Gergely