Simón Bolívar venezuelai államférfi sem kerülte el, hogy Netlix-sorozathős legyen. A sorozat foglalkozott a kényes kérdésekkel is, amelyek Ivan Krastev és Hayden White révén tovább gondolhatóak.
A Netflix elkényeztet bennünket sorozatokkal. Szerencsére ezek között egyre több a kosztümös filmsorozat. A királyok és angol arisztokraták után Simón Bolívar, Dél-Amerika legnagyobb szabadsághőse sorozatra költözött. A liberális hős életét áldozta a kontinens szabadságáért, ezért érdemes foglalkozni a személyével.
Bolívar a venezuelai junta tisztjeként 1809-ben kezdte el küzdelmét a spanyol uralom ellen. Két sikertelen kísérlet után 1816-tól kezdve dicsőséges hadjáratban a patrióták, azaz hazafiak élén, ahogyan a függetlenségpártiak nevezték magukat, fölszabadította Venezuelát és Kolumbiát a spanyol uralom alól, majd részt vett Peru fölszabadításában. Közben a liberális, republikánus államférfi, az El Libertador (Felszabadító) kidolgozta az egész kontinensre kiterjedő államszövetség tervét, amelyben minden népcsoport, bőrszín, vallás egyenlősége megvalósult volna. Mint tudjuk, a Dél-Amerikai Egyesült Államok tervezete nem nyugodott reális alapon.
Ne menjünk azonban bele a történelmi eseményekbe, amelyeket a sorozat bőven bemutat! Egy másik, érdekesebb kérdésre hívjuk föl a figyelmet: arra, hogy a sorozatbeli Bolívar-ábrázolás egyáltalán nem kendőzte el hőse negatívan értékelhető tetteit. S ez példaértékű lehetne a magyar filmrendezők számára, akik kényszeresen törekednek állandóan arra, hogy a magyar történelmi szereplőket minél liliomfehérebb köntösbe öltöztessék.
Ivan Krastev bolgár politológust idézhetjük, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a liberalizmus (Bolívarnak is eszméje) és a lélektani regény egy időben terjedt el. Mint kifejtette, megjelentek tömegesen olyan szépirodalmi művek, amelyekben a személyiség nem jó vagy rossz, hanem összetett. Az irodalom pontosan leképezte a személyiség középpontba állítását. S valóban, a romantika korától másként kell olvasni a regényeket, mint korábban: a szereplőkről nem dönthetjük el, hogy csak jók, vagy csak rosszak. Az olvasónak hagynia kell sodortatnia magát a szereplők érzelmi viharaival, így azok hol így, hol úgy jelennek meg, egészen a végkifejletig, ahol végleg eldől, kinek mi a sorsa. Monte Cristo grófja, azaz Edmond Dantés például sokszor átlépi a morál határát, de mégis pozitív irányba billenti a mérleget, hogy megjutalmazza a jókat.
A lélektani összetettség mára alapelv a történelmi életrajzi filmeknél. A történelmet négyféle módon lehet elmesélni, ahogyan Hayden White történész írta 1973-as Metahistory című művében: romantikusan, tragikusan, komikusan vagy szatirikusan. Ha egy film a romantikus mesélés mellett teszi le a voksát, akkor a szenvedélyesség, az egyéni érzelmi hullámzások bemutatása alapkövetelmény.
A filmbéli Bolívar házasságot tör, hiszen nyíltan szeret egy férjes asszonyt Manuela Sáenz személyében, sőt együtt élnek, fittyet hányva a férj érzelmeire és a közvéleményre. Emellett olykor kegyetlen rendszabályokat kell hoznia, hogy megakadályozza a lázadást a patrióták hátországában. S innen a néző elgondolkodhat olyan kérdéseken, hogy azért, mert valaki egy szabadsághős, még hozhat olyan döntéseket, amelyekkel békeidőben nem tudunk azonosulni.
A helyzetet árnyalja, hogy Bolívar védekező háborút vív olyanokkal szemben, akik a dél-amerikai szabadságmozgalomra köztudottan addig is tömeges kivégzéssel felelnek, sőt majdhogynem népirtás ösztönzésével. Ez a sors várna a honvédő Bolívar híveire, katonákra és civilekre, nőkre és gyermekekre, ha az ellenség győzedelmeskedne.
Minden személyiség összetett. És erre nem az a válasz, amit a dél-amerikainál láthatóan kevésbé érett (?) észak-amerikai társadalom ad, hogy akkor bontsuk le az illető szobrát. A cancel culture, amelynek volt az 50-es években ultrakonzervatív párja, nem megoldás semmire. De az sem válasz, hogy nem beszélünk róla, mondván, csak mert valaki szabadsághős, csakis szuperlatívuszokban szabad szólni róla. És azt sem jelenti, hogy az ilyen kérdésekkel való foglalkozást elintézzük egy hányaveti legyintéssel: identitáspolitika, unatkozó emberek homokozója címszóval. Mindezek a reakciók a probléma lényegének nem értéséről tanúskodnak. Azért kell erről beszélni, mert minden életrajzi alkotás egy egész ember életét, minden döntését és teljes pszichológiáját kívánja bemutatni, lehetőleg empátiával. Ha nem beszélünk ezekről, akkor miért várunk magyar történelmi filmeket?!
Ha egy ember életét választják egy alkotás (film, regény stb.) tárgyául, a döntések hátteréről, az egyéni motivációkról őszintén beszélni kell – vagy nem kell életrajzi filmet forgatni, elég egy sima kalandfilmet. Az életrajz nem lehet fekete vagy fehér, amennyiben az alkotók a romantikus mesélési stílust választották, hiszen a romantika a regényességen, szenvedélyek és érzelmek ábrázolásán alapul. Ilyen egyszerű. Ha magyar alkotók a romantikus mesélés mellett teszik le voksukat, tetszik vagy sem, a főhősök árnyalt jellemzését kell adniuk. Különben művük elmehet a tézisfilm vagy a propaganda irányába.
Paár Ádám
