Gyakran alábecsülik a személyiség jelentőségét. Intézetünk új könyve a domináns pártokról bemutatja egyebek mellett azt is, hogy – sok tényező mellett – a személyiségnek is szerepe és felelőssége van a politikában.
December 13-án a Méltányosság Politikaelemző Központ bemutatja legújabb könyvét. Amikor 2021 nyarán egy olyan politikatudományi könyv írásába kezdtünk, amelyik tíz ország, benne természetesen Magyarország domináns pártjának bemutatására vállalkozott, nem gondoltam volna, hogy éppen egy török politikusra hivatkozom majd pozitív példaként.
İsmet İnönü, a Török Köztársaság második elnöke, sokszoros miniszterelnök, eredeti foglalkozását tekintve hivatásos katonatiszt arra jó példa, hogy – sok más tényező mellett – az egyén döntésén (is) múlik, hogyan alakul egy ország politikai rendszere és pártrendszere. Lehet szólni történelmi meghatározottságokról, geopolitikai összefüggésekről, világgazdasági függőségről - mindez igaz. De az egyén a maga mozgásterében képes lehet pozitív vagy negatív irányba tolni egy ország szekerét. Legalább képes időlegesen hátráltatni a kedvezőtlen folyamatokat.
Musztafa Kemál Atatürk vaskézzel vezette a Török Köztársaságot. 1938-as halálát követően barátja és hűséges harcostársa, egy másik háborús nemzeti hős, İnönü vette át a kemáli Köztársasági Néppárt és az ország vezetését. İnönü lojális volt elődje emlékéhez, mindemellett éles szemmel vette észre a rendszer hibáit. Az új elnök itt-ott lenyesegette a túlzásokat: enyhített a szekuláris szigorúságon (például ismét engedélyezték a dervisrendek működését), csökkentette az adókat, földreformot hajtott végre a parasztság megnyerésére, és legalizálta az ellenzéki pártokat. Amint a szorítás enyhült a társadalmon, virágzó szervezeti és pártélet kezdődött. Liberális, szocialista és vallásos pártok tucatjai alakultak – csak a kommunista pártra nem vonatkozott a szabadság, lévén, a hidegháború kezdetén Törökország Nyugat- és USA-barátságához nem férhetett kétség.
A valódi többpártrendszer nem nyerte el mindenki tetszését. Főleg, amikor az ellenzéki Demokrata Párt egy fiatal liberális politikus, Adnan Menderes vezetésével megnyerte az 1950-es választást. A hadsereg, megrémülve a változások ütemétől, azzal a követeléssel fordult az elnökhöz, hogy adjon szabad kezet a Demokrata Párt kormányra kerülésének megakadályozásához.
Vajon mit felel erre az elnök, aki vállalta a rendszer védelmét, és akit szocializációja nyilván a hadsereghez fűz!
A köztársasági elnök azt felelte: nem! Nem akadályozzuk meg preventív puccsal a kormányváltást, nem kockáztatunk egy polgárháborút! Nem veszélyeztetjük az ország békéjét – s nem mellékesen, a nyugati demokráciáknak nem azt az üzenetet küldjük, hogy a kulturálisan a Nyugathoz igazodó Törökország egy megosztott, gyenge állam, amely nem képes elviselni az uralkodó párt békés leváltását! Hanem éppen ellenkezőleg, a változás élére állunk, ellenzékben építkezünk, aztán majd meglátjuk!
Most a demokrata pártiakon volt a sor, hogy engedjenek. A párt kohéziós elve addig a rendszerellenzékiség volt. Vallásos konzervatívoktól baloldali liberálisokig ívelt a párt tagsága. Csak a durva elnyomás és a hegemón pártrendszer (mint ők mondták, a Néppárt diktatúrája) éles elutasítása kötötte össze őket. Most viszont a sokszínű pártnak kormányoznia kellett, méghozzá egy szekuláris köztársaságot, és együtt kellett működnie a néppárti elittel. Ez magával hozta azt, hogy a Demokrata Pártnak igazodnia kellett a reálpolitikához, és el kellett fogadnia egy nemzeti minimumot (ennek jegyében 1951-ben törvényt fogadtak el Atatürk emlékének védelméről).
Bármennyire is konfliktusos egy ország politikai élete, a választások befolyásolása soha nem lehet elfogadott eszköz, még a kormányozhatóságra hivatkozva sem. Nem véletlen, hogy sokáig a békés hatalomátadás példájaként hivatkoztak Törökországra.
Tudjuk, hogy a többpártrendszer nem lett sikertörténet, és tíz év múlva katonai puccs távolította el a hatalomból a Demokrata Pártot. Ám ha İnönü 1950-ben igent mond a hadseregnek, akkor Törökország nem tíz évet kap a többpártrendszer tanulására és kipróbálására, hanem konkrétan nullát! İnönü valószínűleg rövidtávon megmentette a török államot és társadalmat egy brutális polgárháborútól – más kérdés, hogy ha közép és hosszú távra tekintünk, a polgárháború lehetősége nem szűnt meg, mindössze elodázódott.
Ilyen és ehhez hasonló tanulságok olvashatók a Csizmadia Ervin, Lakatos Júlia, Novák Zoltán, Paár Ádám, Rajnai Gergely által írott könyvben. Így olvashatunk Nelson Mandeláról, aki szintén félretette pártja érdekét a demokrácia megalapozása érdekében – jóval sikeresebben, mint török kollégája, bár a dél-afrikai eset meg arra példa, hogy a demokrácia megalapozásakor félretolt történelmi konfliktusok mérge a mélyben átjárja a társadalom pórusait, ami bizony párhuzamba állítható a magyar emlékezetpolitika kínlódásaival. Vagy olvashatunk a szingapúri Lee Kuan Yew-ről, aki szigorú atyaként kormányozta pártját és országát, s éppen ezzel elérte, hogy a pártja összes csoportja tisztelje, valamint megalapozta a délkelet-ázsiai kisállam stabilitását és fejlődését. Aki többre kíváncsi, olvassa el a Méltányosság Politikaelemző Központ új kiadványát.
Paár Ádám
