Az ellenzéki előválasztási folyamat eddig elhanyagolt vetülete, hogy abban milyen szerepet játszottak az ellenzék térfelén lévő agytrösztök. Vajon mi ezek szerepe? És vannak-e nemzetközi tapasztalatok? 

Annakidején Margaret Thatcher annak köszönhette 1979-es, első választási győzelmét, hogy 1975 és 1979 között három agytrösztöt is létrehozott. Ezek a között precíz munkamegosztás is létrejött; az egyik a szakpolitika kidolgozásért, a másik az ideológiai vonal kialakításáért, a harmadik a közéleti pozíció javításáért volt felelős. Talán nem túlzunk, amikor azt állítjuk, hogy ennek a tudatos tervezésnek, és az új agytrösztök szellemi kreativitásának volt köszönhető, hogy 1979-ben megnyerte a választást, hogy aztán tizenkét évig szakadatlanul kormányozzon.

Mindezt fontos emlékezetünkbe idéznünk, már csak azért is, mert Thatcher kapcsán általában arra szoktunk emlékezni, hogy ő volt a Vaslady.  Ezzel mintegy azt mondjuk, hogy a személyes kvalitásai elegendők voltak a választás megnyeréséhez, majd a hosszú kormányzáshoz. Holott bármennyire is fontosak voltak a személyes képességek, azok önmagukban nem vezettek volna sikerre. Kellett az is, hogy az agytrösztök létrehozásában rejlő szellemi és szervezeti innováció vegye át a korábbi esetleges értelmiségi tanácsadás szerepét.

Mindezt a történetet persze nyilván önmagáért idézzük fel. Hanem azért, mert a mai hazai ellenzék – Thatcherhez hasonlóan – szintén kormányra készül. A hét végén a hat ellenzéki párt vezetői közül néhányan fórumokat tartottak, ahol kisebb vagy nagyobb szenvedéllyel érveltek saját maguk vezető és sikerre vivő szerepe mellett. Egyikük sem említette azonban, hogy a sikernek nem csupán a politikus a kovácsa. Hanem a politikus mögött álló agytrösztök.

Ezekről azonban keveset tudunk. Legfeljebb sejtjük, hogy a hat ellenzéki párt mögött állnak értelmiségiek, s olykor talán meg is tudjuk nevezni a háttérszervezeteket. Azonban nem tudjuk, hogy vajon az ellenzék pártjai közötti összefogással párhuzamosan létrejött-e afféle ellenzéki csúcsagytröszt. Merthogy a logikus lépés az lenne vagy lett volna. Elvégre egy közösen vállalható ellenzéki politikát nem tud „összerakni” hat különálló kreatív csapat – ahhoz egyetlen vagy akár több, de az egész ellenzék számára utat mutató agytröszt szükséges.

Ugyanakkor persze el kell ismernünk: a kihívás nehezebb, mint Margaret Thatcher idejében. Akkor egyetlen párt, a brit Konzervatív Párt köré kellett megszervezni az említett három agytrösztöt. Nem kellett tehát több párt között egyeztetni; elég volt körülnézni a toryk háza táján. Amit ott találtak, az nem volt elegendő, s a kihívást épp az jelentette, hogy nem a régi alapokon kellett folytatni a munkát, hanem merőben új irányokat kellett keresni. A mai magyar ellenzék azonban nem egy pártból áll, hanem hatból. Vajon ki legyen, aki létrehoz ilyen csúcsagytrösztöt? Kinek van erre autoritása vagy felhatalmazása? Hogyan dől el, hogy ki finanszíroz majd egy ilyen szervezetet? Ahogy ez kívülről megítélhető, ilyen döntés még nem született, vagy ha született is: nem látszik. Márpedig látszódnia kellene. A magyar ellenzéknek – ahogy közelednek a választások – egyre többet kell majd beszélnie tartalmi kérdésekről. Ezek pedig a politikai specialisták illetékességébe tartoznak.

Ha az ellenzék közelebb akar lépni ahhoz, hogy tervezett politikája lényegi tartalmáról beszéljen, nem nélkülözheti a háttérben dolgozó agytrösztök munkáját. Ez a munka azonban – bármennyire is háttérmunka – nyilvános.

Az ellenzéknek érdemes thatcheri útra lépni. Nem mellesleg a Fidesz is ebből a kottából tanult – még az 1990-es közepén.  

Csizmadia Ervin