A nyár a legjobb alkalom a város fölfedezésére. Ilyenkor a nagyváros kiürül. Angyalföldön található egy emléktábla, amely a Pestet fölépítő szlovák munkásoknak állít emléket. Ennek kapcsán érdemes végiggondolni a magyar történelem tanulságát: a sokszínűség, ami ma tudományos és politikai viták tárgya, valaha élő gyakorlat volt.
Annak is megvan az előnye, ha az ember nyáron a városban reked. Ilyenkor Budapest kiürül, és az élet lelassul. A tömegek kánikulában a tópartot választják az aszfalt helyett, ennélfogva a városban nyugodtan lehet nézelődni, annak kellemetlensége nélkül, hogy az embert lökdössék.
A forró nyár a legjobb alkalom arra, hogy észrevegyünk olyan épületeket és emléktáblákat, amelyek mellett munkába, iskolába, edzésre, találkozóra rohanva elmegyünk nap, mint nap. A XIII. kerületben járva nemrég találtam ezt az emléktáblát (ld. a mellékelt képet), amely emlékeztetett a szlovák munkásokra, akik fölépítették Budapestet a reformkorban és a dualizmus idején.
A 19. század elején és közepén rengeteg szlovák paraszt hagyta el Árva, Liptó, Gömör, Trencsén és Nyitra vármegye erdős-hegyes vidékét a termőföld hiánya és a vissza-visszatérő éhínség miatt. Nagy részük a városi építkezéseken talált munkaalkalmat. Dolgoztak a Nemzeti Múzeum és a Vigadó mellett a Lánchíd építésénél.
A reformkori Pesten a szlovák pallér közmondásos volt, akárcsak vidéken a drótostót, a cigány muzsikus vagy a zsidó szatócs. Nem csak magyar sajátosság, hogy egy-egy foglalkozás szorosan kötődik egy nemzetiséghez vagy éppen felekezethez. A 19. század végi New Yorkban ha az ember megszólított egy rendőrt az utcán, jó eséllyel ír származású embert takart az egyenruha. A rendőrök fele ugyanis ír volt. Ha úri házba kopogtatott be, többnyire svéd cselédlány nyitott ajtót, és ha elment a szabóhoz, biztos, hogy egy lengyel- vagy orosz-zsidó szabóval kellett tárgyalnia. Bizonyos nemzetiségi és vallási csoportok felülreprezentáltak voltak egyes szakmákban. Mivel mindenki tisztában volt ezzel, pontosan tudhatták az emberek, kivel hogyan kell beszélni, és mindenki kötelezőnek érezhette magára nézve a türelmet: hogy a másik biztosan nem beszél olyan jól magyarul / angolul, lehet, hogy keresnie kell a szavakat egy bonyolult mondatnál, tehát oda kell figyelni egymás mondanivalójára.
Az előítéletek nem szűntek meg, hiszen az amerikai angol-protestáns antikatolicizmus (főleg az ír katolikusok ellen irányulóan) még az 1920-as években, sőt a 20. század közepén is képes volt mozgósítani tömegeket, és a magyarok körében gyakori volt a mondás, hogy „a kása nem étel, a tót nem ember”. Nem voltak tehát idilli állapotok. De a sokféle nemzetiség látványa legalább mindennapos volt, benne volt a köztudatban, és különböző nemzetiségű emberek együtt dolgoztak, vagy éppen együtt politizáltak sokféle mozgalomban – a pártoktól a reformer mozgalmakon keresztül a munkásmozgalomig. Az, hogy mindenki más szakmában dolgozott, segített kialakítani valamifajta – persze merőben praktikus – együttműködést: mindenki pontosan tudhatta, ki miben jó, mire lehet számítani tőle.
A szlovák munkások emléktáblája arra is figyelmeztet, hogy Budapest fejlődése nem egyetlen nemzetiségi csoport, a magyar ügye volt. Gyakran elkövetjük még mindig a hibát, hogy amikor a magyar történelem nagy eseményeiről beszélünk, abból kifelejtjük a nemzetiségek részvételét, holott a magyaron kívül 7 nagy és 13 kisebb nemzetiség élt együtt a Magyar Királyságban. A török elleni küzdelem, a rendi felkelések, a reformkor, az 1848-49-es szabadságharc történetei nem mesélhetőek el anélkül, hogy ne lennénk tisztában a nemzetiségi részvételre ezekben a folyamatokban.
Büszkék lehetünk arra, hogy az évszázadok során sokféle népet és kultúrát foglalt magában az a – persze időben változó területű – politikai egység, amelyet Magyar Királyságnak neveztek. Ha egy 19. századi tablót nézünk az ország lakosságáról, találunk sokféle egzotikus életképet. Vakítóan fehér inges román juhász házaspárt, akiknek arcán a keleti ikonok szentjeit körülvevő dicsfény sugárzik, nyakig sötét ruhába öltözött, derékig érő csipkefátyolt viselő cipszer polgárasszonyt, aki kecses alakjával mintha Brueghel képeiről lépett volna le, a bizánci császárok férfias ábrázolását és a császárnék nemes alakját idéző szerb határőrt és feleségét, ruszin favágót, szlovák tutajost és így tovább.
Magyarország lakossága a 20. században végletesen elszegényedett, amennyiben nemzetiségi alapja összeszűkült. A szlovák munkások emléktáblájához hasonló emlékhelyek segítenek megőrizni lelkünkben azokat, akik a magyarokkal együtt építették az országot és a fővárost.
Paár Ádám
