74 éve halt meg Flora Thompson angol regényíró, akinek szociografikus és félig önéletrajzi regénytrilógiája bemutatja egy 19. század végi angol falucska és kisváros hétköznapjait. A regényből a BBC nagysikerű sorozatot forgatott Lark Rise to Candleford címen. Flora önmagát írta meg a főszereplő, Laura Timmins alakjában. A faluról tizenhat évesen a városi postahivatalba kerülő oxfordshire-i parasztlány szemével látjuk az angol falusi miliőt, népszokásaival, népi kultúrájával. Viktória királynő uralkodásának utolsó két évtizedében járunk, amikor a kapitalizmus és a gépi civilizáció lassan fölbomlasztják a Lark Rise-hoz hasonló falusi közösségeket. És persze látjuk alulnézetből az angol politikát is. Amit érdemes összehasonlítani a mával.
A három könyvből (Lark Rise, Át Candlefordba, Candleford Green) álló trilógia cselekménye tizenhat évet fog át, az 1880-as évek elejétől az 1890-es évek közepéig. Flora Thompson könyve olyan, akár egy palackposta a múltból, az iparosítás előtti angol vidékről.
Ez a Brit Birodalom fénykora, amikor a brit lobogó, az Union Jack uralkodik öt kontinensen és a világtengereken. Viktória királynőről (uralkodott: 1837-1901) úgy beszélnek az idősebbek a kisgyermek Laura és Edmund füle hallatára, mintha mindig ő viselte volna a koronát. A Lark Rise-i mezőgazdasági munkások panaszkodtak a magas lakbérek miatt, morogtak a földesúrra (aki egyúttal a békebíró, és e minőségében Laurának előtte kell letennie a postások esküjét), a papra, a vadőrökre, a kereskedőkre, még a „városra” is – de a királynőre nem. Ő a stabilitás záloga.
A regényben a politikai szembenállás a liberálisok és a konzervatívok között húzódik. A Munkáspártot hiába is keresnénk. A „munkáspárti” szó már létezett, de azok a szakszervezeti háttérrel rendelkező képviselőjelöltek, akik magukat így nevezték, ekkoriban a Liberális Párt színeiben léptek föl. A választás napján a mezőgazdasági munkások átmennek a szomszéd községbe szavazni a liberális jelöltre, Maclean-re, a „nép emberére”, miközben az iskolában a tanítónő szónoklatot tart a gyerekeknek, miért a Konzervatív Párt a rend és erkölcs pártja. A gyerekek pisszenni sem mernek, hiszen tudják, hogy szüleik mind a liberálisokra szavaznak. A bátrabb lányok azonban a Liberális Párt piros szalagjával fonták be a hajukat. Titokban minden gyerek zsebében ott lapult a piros szalag, miközben a toryk kék rozettáját viselő tanárnő erkölcsprédikációt tartott a jó választásról. Végül óva inti a hazafelé induló gyerekeket, mert „sok a részeg az utakon” – ami jelzi, hogy az etetés-itatás bizony nemcsak a magyar választások sajátossága volt.
Ne gondoljuk, hogy a pártok olyan formában voltak jelen, mint napjainkban! A pártok nem tömegpártként működtek. Választás idején volt csak érzékelhető a politikai ellentét. A két nagy párt támaszkodott a helyi közösségekben népszerűségnek örvendő véleményvezér személyiségekre, valamint a társadalmi mozgalmakra, amelyek révén a választók könnyen és költségmentesen elérhetőek voltak.
Egyszer a tanítónő arra gondolt, milyen szép lenne, ha a gyerekek előadnák a konzervatív eszmék terjesztésére alakult Kankalinos Liga dalát. Laura szókimondó apja levelet írt, amelyben leszögezte, hogy „elvei mellett elkötelezett liberálisként nem engedi gyermekét ilyen dalt énekelni.” (187. o.)
Évekkel később, postáskisasszonyként Laurát a földesúr felesége hívta a Kankalinos Ligába. Laura azonban, aki tisztában volt apja nézeteivel, elutasította a fölkérést. „Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Laura pártpolitikai dologban határozottan véleményt nyilvánított. (…) Kedvelte a liberálisokat és később a szocialistákat azért, amit a szegények helyzetének javításáért tettek”, de „a múlt és az angol vidék szeretete gyakran az ellenkező irányba tolta”. (456.) Laura otthonról hozott értékrendje egyértelmű: számára a törésvonal egyrészt a „szegények” és a „gazdagok” között, másrészt a „falu” és a hatalom (földesúr, távoli államhatalom) között húzódik. A „szegényeket” nagyjából egységesnek látja, s mivel szülei toleráns szellemben nevelik, a nemzetiségi (angol-ír) ellentéteket helyben másodlagosnak érzékeli. Ám ahogyan a vidéki Anglia a múlté lesz a „haladás” nevében, érthető, hogy Laura attitűdjében konzervatív irányba tolódik, függetlenül a pártpolitikától.
Laura gyerekkorától kezdve hozzászokott az ír arató vendégmunkásokhoz. Ugyan gyerekként az anyák azzal rémisztgették a rosszcsont gyerekeket, hogy „odaadlak az íreknek”, és Írországról annyit tudtak, hogy ott az emberek krumplit esznek, „bolondságokat művelnek”, és önkormányzatot akarnak maguknak, a hétköznapi tapasztalatok megkedveltették Laurával az íreket. Laura kedvesebbnek, kevésbé tolakodónak, és az asszonyaik iránt gyöngédebbnek látja az ír aratómunkásokat, mint angol földijeit. Apja, a liberális gondolkodású kőfaragó a legcsekélyebb ír kötődés nélkül harcosan kiállt Írország önkormányzatáért, és összeveszett nagybátyjával.
Manapság nyomokban létezik az az Anglia, amelyet Flora Thompson ábrázol. A Liberális Párt már régen a Munkáspárt mögé szorult a konzervatívok váltópártjaként (ma már csak Liberális Demokraták vannak), és a pártkötődés jobban áthatja a mindennapokat, mint a regény idején, ezért jobban el is választja az embereket. Az ír önkormányzat kérdését a történelem radikálisan megoldotta. A birodalom szétmállott. Ám az ember-természet egyensúlya és az önfenntartás, melyet Laura neveltetésénél fogva fontos értékeknek tekint, ma, az ökológiai válság közepette időszerűbbek, mint valaha. A paraszti Anglia értékeit jeles írók, köztük Flora Thompson, megőrizték számunkra.
Paár Ádám
