Lázár János a minap arról beszélt, hogy Magyarországon lehetetlen konszolidációt teremteni. Még a Fidesznek sem? Csizmadia Ervin blogjában Széll Kálmánt is emlegeti és persze Bethlen Istvánt is.
A minap a Telex stábja felkereste Lázár Jánost, akivel egy bő fél órás videót készített. A videó alatt az alany – szokásához híven – mondott eléggé kirívó dolgokat, kormányról és ellenzékről egyaránt. A sajtó és maga az érintett leginkább a Tarlós Istvánra vonatkozó megjegyzést kapta fel, és Tarlós – szintén szokásához híven – visszavágásképpen mondott pikírt dolgokat.
De mindez most másodlagos.
Lázár János ugyanis mondott még valamit, amire igazán érdemes odafigyelni (mondjuk nem láttam, hogy mások erre nagyon felfigyeltek volna). Szóval azt mondta, hogy Magyarországon soha nem lesz konszolidáció. Merthogy – tette még hozzá – ez valahol ellenkezik a magyar emberek természetével.
Mindenesetre érdekes felvetés egy olyan korban, amikor, úgy tudjuk, immáron bő tíz éve konszolidáció van. Sohanapján nem jön létre a NER és a centrális erőtér, ha a jobboldal vezető ideológusai és politikusai még 2010 előtt, ellenzéki korszakuk legvégén nem ítélik úgy meg, hogy itt az idő konszolidálni a társadalom túlnyomó többségét. És valóban. Számszaki értelemben 2010 óta egy prolongált kétharmad létezik, s ezt konszolidálgatja a kormánypárt.
De persze, ha a konszolidációnak egy másfajta értelmezését adjuk, akkor mindjárt problematikusabb a helyzet. Ha konszolidáció alatt ugyanis azt értjük, hogy ne csak a számszaki többség érezze konszolidáltnak magát, hanem az összesség, nos, ebben az értelemben nemigen jött létre konszolidáció. Persze gyaníthatóan Lázár János nem az ellenzék konszolidációból való kimaradását tette szóvá. Hanem utalt egy társadalomtörténeti, sőt –pszichológiai jelenségre. S ha így vesszük, mond valamit. Ezt a jelenséget úgy hívhatjuk, hogy a „magyar sosem békül ki sem saját magával, sem az ellenfelével”. Tehát inkább egy „nemzetkarakterológiai” megállapításnak, semmint pártpolitikai értékelésnek kell tekintenünk a volt kancelláriaminiszter szavait.
S nem is kell nagyon mélyre nyúlnunk a történelembe, hogy észleljük: valójában tele van a magyar politika ilyen antikonszolidációs élményanyaggal. Kossuth és Széchenyi. Képesek voltak elviselni egymást? Különösebben nem. Nyílt színen hadakoztak közel tíz évet, s mikor belementünk az 1848-as forradalomba, akkor békéltek, úgymond ki. De mondhatunk kevésbé ismert példát is: Tisza István és Széll Kálmán viszonyát. Mindkettő magyar miniszterelnök volt – Tiszát jól ismerjük, Széllt alig. Azt meg végképp nem, hogy ők a kormánypárt két szélét képviselték. Ha előtérbe került az egyik, a másik szűkölve visszavonult, és – jó esetben – csöndben maradt; rosszabb esetben áskálódott. Pedig elvben egy pártban voltak. Konszolidáció? Széll talán pár évre konszolidált, hogy amikor utána Tisza lesz a miniszterelnök, felboruljon minden.
Persze vannak kivételek is: gróf Bethlen István konszolidációja az 1920-as években. Ezt maximálisan elismeri a történettudomány. De azért én tudnék mutatni számos kortársat, aki ezt nagyon másképpen látta. Mindenesetre
2022 előtt egy évvel merész állítást tett Lázár János. Ellentétben azonban Tarlós István felszólamlásával, erre – úgy vettem észre – a kormányból senki nem reagált.
Csizmadia Ervin
