Nyugaton divatja van a fiktív (irodalmi,filmes) hősöknek emléket állító szobroknak, emlékhelyeknek. Az ilyen emlékhelyek jobban szolgálnák a nemzeti minimum kialakítását, mint a valós hősök emlékhelyei. Az irodalmi hősökkel ugyanis mindenki tud azonosulni, míg a valós hősök már megosztók.
Mindig szerettem azokat az emlékhelyeket, amelyek nem valós, hanem fiktív szereplőknek állítanak emléket. Ennek divatja van Nyugaton, gondoljunk akár a kis hableány szobrára (Koppenhága), akár a Márton gúnár hátán ülő Nils Holgerssonéra (Vestra Vemmenhög), akár Edmond Dantés cellájára If várában. És most már tele van Budapest is olyan hősök emlékeivel, akik fiktív, irodalmi vagy (rajz)filmes hősök, és éppen ezért nem bántanak senkit. Ilyen alakok kerültek házfalra, akár emléktáblaként, akár falfestményként (pl. a Macskafogó és a Szaffi alakjai a Szigony utcai háztömbön).
A valós történelmi hősök szükségszerűen megosztóak. Ki így vélekedik róluk, ki úgy. Minden politikai erő szeretné, ha úgy a társadalom úgy értelmezné őket, ahogy az neki tetszik. De ha egyvalaki megmondja, hogyan értelmezzük őket, akkor abban már benne van a kényszerítés eleme. Ezért a valódi hősök nem alkalmasak - vagy ritkán képesek - közös minimumként szolgálni. Aki nemzeti vagy demokratikus minimumról beszél, és közben egy hőst kisajátít a saját értelmezése számára, azt bizonyítja, hogy a nemzeti és demokratikus jelzők csak fosztóképzőként szerepelnek a minimum szó előtt.
A fiktív hősök bárhogyan értelmezhetőek, hiszen bárki számára bármit jelenthetnek. Mivel a képzelet szülöttei, az olvasó, néző maga dönti el, szimpatikusak-e számára, vagy sem, és mit jelentenek számára. Sőt, fantáziával még az elő- és utóéletüket is maga alakíthatja. Nincs egyetlen, kötelező olvasat. Esetükben nincs egy, a közösség minden tagjától kötelezően elvárt egyféle értelmezés, mert nem is lehet. Nincs egy - nemzeti vagy demokratikus - minimum. A minium hiánya az, amelynek révén képesek összekötni a társadalom tagjait.
Ezért célszerű lenne, ha a történelmi alakok megítélését is az állampolgárokra bíznánk. Ehhez azonban nagy bátorságra van szükség mind a történelemoktatás, mind a politika részéről. De föl kell ismerni: nincs nemzeti konszenzus olyan személyiségek megítélésében, mint Nagy Imre, Horthy Miklós, de – mutatis mutandis – Thököly Imréében sem. Ha nincs, akkor viszont azt erőltetni szükségszerűen nem közelebb, hanem távolabb visz bennünket a politikai közösség kohéziójától.
Ezért több fiktív, irodalmi és filmes, és kevesebb történelmi szoborra és emléktáblára lenne szükség. Előbbiekben könnyen egyetértünk, könnyű jobb- és baloldalinak, szegénynek és gazdagnak egyetértésre jutni.
Paár Ádám
