A választások bojkottja nagyon ritkán vezet eredményre, ez most bebizonyosodott a szerbiai választásokon is.
Több érdekes hasonlóság is megfigyelhető a magyarországi és szerbiai politika között. Mindkét országban már évek óta politikailag erős egyéniség határozza meg a két állam politikáját – nálunk Orbán Viktor 2010 óta, Szerbiában 2014 óta pedig Aleksandar Vučić mostani szerb elnök. Mindkét hatalmat megvádolják hazai és külföldi ellenfelei a demokrácia, a jogállamiság lebontásával, a sajtószabadság korlátozásával, vagyis autokrata-diktatórikus rezsim kiépítésével. Magyarországon ellenzéki politikusok, de főleg értelmiségi körökben felvetődött az országgyűlési választáson való részvétel elutasítása, mondván: az Orbán-rendszer olyan feltételeket teremtett az ellenfelek számára, hogy gyakorlatilag leválthatatlanná vált a Fidesz, így a választásokon való részvétel semmire nem volna jó, csak az „orbáni diktatúra” legitimálására. Mint ismert, az ellenzék részt vett a 2018-as választásokon, többek között arra hivatkozva, hogy ha ők nem indulnak, akkor a Fidesz tovább növeli parlamenti erejét és majd az Orbán-rendszer által kreált „álellenzéki” pártok szívesen részt vesznek a választásokon az addigi ellenzéki pártok helyett is.
Intézetünk még évekkel ezelőtt kifejezte kétségeit a választások bojkottját illetően. A Brookings Intézet elemzése alapján arra jutottunk, hogy az ellenzék bojkottfelhívásai csak nagy ritkán hoztak sikert a világon (171 vizsgált választásnak mindössze 4 százaléka), sőt, inkább kontraproduktívvá váltak a bojkottáló ellenzék számára. A bojkottot hirdető pártok ugyanis ezzel a lépéssel maguktól lemondanak arról, hogy a törvényhozásban képviseltessék magukat, amivel aránytalanul megnövekszik a parlamentben a hatalmi pártok mandátumaránya, és megfosztják magukat a kormányzat ellenőrzésének a lehetőségétől. Azt is elmondtuk, hogy a bojkottot meghirdető ellenzék akkor tud politikai sikert elérni, ha erős tömegmozgalmat tudhat maga mögött. Ilyen mozgalom a magyar ellenzék mögött nem volt, ez is alátámasztotta a választási részvétel melletti döntésüket.
A szerb ellenzék a most lezajlott választások előtt azonban másként határozott, és a bojkott mellett foglalt állást tavaly. Pontosabban: egy része döntött a választásokon részvétel megtagadása mellett, vagyis a magukat nyugatiasnak, vagy szociáldemokratának mondó pártok határoztak a bojkott mellett, amelyek a Szövetség Szerbiáért nevű szervezetben tömörültek. Az ellenzék másik része (pl. a Šešelj-féle radikálisok) azonban már ekkor nyilvánvalóvá tette, hogy részt kíván venni a választásokon. Már ekkor meg kellett volna szólalnia a vészcsengőnek a távolmaradást meghirdető ellenzéki vezetők fejében, de legkésőbb ez év elején, amikor a kormánypárti többség a szkupstinában megszavazta a választási törvény módosítását, amellyel levitték a parlamentbe bejutás küszöbét 5 %-ról 3 %-ra. Ezzel az ügyes taktikai húzással Vučićék elérték, hogy több addigi parlamenten kívüli pártnak, mozgalomnak (például a királypártiaknak, a volt vízilabdás Šapićnak) meghozták a kedvét a választásokon való induláshoz, összesen 21 lista állt rajthoz. A hatalom így bizonygathatja: a bojkottot hirdető ellenzékiek nélkül is kellően színes volt a választási paletta.
A szerb ellenzék bojkottot hirdető része a magyarországi ellenzékhez hasonló érvrendszerrel jött elő: Szerbiában nem lehetséges tisztességes választásokat tartani a kormánypártok túlhatalma miatt: folyamatos a nyomásgyakorlás a polgárokra, a választási eljárás és rendszer a kormánypártokat segíti, a média és a sajtó nagy része a kormány közvetlen vagy közvetett ellenőrzése alatt áll, a hatalmat bírálni merészelő újságírók fenyegetésekkel kénytelenek szembenézni. Őket igazolja a Freedom House nemrég közzétett országjelentése is, amely számos hiányosságot tárt fel a szerb demokrácia működésében. A kritikáknak van alapjuk, de kissé egyoldalúak: A bírálók joggal panaszolják, hogy az országos szerb TV-adók nagy része a Vučić-rendszer támogatója és nagy gond, hogy az állami TV-és rádió, az RTS is egyoldalúan a kormánypártokat szolgálja, holott utóbbi ellenzéki adófizetők pénzéből is működik – de nem szoktak arról beszélni, hogy a CNN-csoporthoz tartozó N1 hírcsatorna határozottan kormánykritikus műsorpolitikát folytat. Ezen kívül több hetilap, a Danas napilap és több internetes honlap is a rendszer ellenzéke, időnként kínos információkat tesznek közzé a kormánypártok egyes politikusairól, üzletembereiről. Arról sem szoktak beszélni, hogy a szerb választási törvény valamennyi pártlista – így az ellenzéki pártlista – képviselőinek lehetővé teszi, hogy a kibővített összetételű választási bizottságok tagjai legyenek.
A most június 21-én megtartott választások eredménye pontról-pontra a Brookings-Intézet megállapítását igazolta: a Vučić-rendszer pártjai, főleg a szerb haladók listája elsöprő – méghozzá a szerbiai többpártrendszer 1990-es bevezetése óta példátlanul nagy – győzelmet aratott és ha az eddigi koalíciós partnerek – a haladók, a szocialisták a Vajdasági Magyar Szövetség – összeállnak, akkor várhatóan a parlamenti helyek kb. 90 %-át (!) fogják birtokolni. A bojkottot hirdető pártok ellenben önként lemondtak a parlamenti képviseletükről és olyan régi szerb párt is kizárta saját magát a törvényhozásból, mint a Demokrata Párt (DS). Ezzel átadták a parlamenti helyeket, az ezzel járó pénzt és szereplési lehetőséget más politikai szereplőknek. Meglehet, hogy végzetes hibát követtek el ezzel, mert az országos törvényhozásban való részvétel és pénzforrások nélkül hosszabb távon értelmetlenné válik a puszta létük. Persze lehet, hogy nem szűnnek meg – főleg a régebbi, bejáratott márkanévvel bíró szervezetek nem –, de parlamenti befolyás nélkül nem lesz könnyű visszakapaszkodni.
De akkor mégis miben reménykedtek?
A Vučić-rendszer belföldi és külföldi legitimitásának megrendülésében. Tény, hogy 2017-ben és 2019-ben rendszerellenes tüntetéssorozatra került sor Belgrádban és több nagyvárosban – ám már ekkor figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen, hogy több hónap után kifulladt a tiltakozások ereje. Amikor a bojkott mellett döntöttek 2019 őszén, akkorra már lényegében lezárult a tüntetések időszaka.
Ami pedig a rendszer külföldi legitimitását illeti: a Nyugat nem állt a bojkottáló ellenzék mellé. Az Európai Unió nem csak az tette nyilvánvalóvá , hogy nem ért egyet a bojkottal, hanem azt is, hogy partnernek tekinti Aleksandar Vučić elnököt. Jól példázza ezt, hogy az Európai Unió Bizottságának tagja, Várhelyi Olivér biztos május végén jelentette be, hogy az EU további előcsatlakozási forrásokat nyújt Szerbiának. De tárgyalópartnernek elfogadja Vučićot Merkel német kancellár, Macron francia elnök is – a velük folytatott tárgyalások vágóképei nem is maradtak el a legnagyobb kormánypárt, a Szerb Haladó Párt (SNS) reklámszpotjaiból. És bár Nyugaton nem örülnek a Szerbiában meglévő orosz és az erősödő kínai befolyás miatt, mindennek ellenére összességében a nyugat-balkáni – amúgy eléggé ingatag – stabilitás tényezőjéként tekintenek Vučićra, aki például az elmúlt években mérséklően hatott Milorad Dodikra, aki Bosznia-Hercegovinában kiszakítaná a szerbek által lakott országrészt. A mostani szerb hatalom emellett szubvenciókkal is igyekszik beruházásokra ösztönözni a külföldi tőkét. Inkább akkor maradjon hatalmon Vučić, mint a rendkívül tarka-barka, még a magyarországinál is megosztottabb szerb ellenzék, akik között erőteljesen nemzeti húrokat pengető, EU-ellenes erők is akadnak (mint pl. a már említett Šešelj, de a még eddig nem említett Dosta je bilo, vagy Dveri pártok) – gondolhatják nyugati körökben. Ráadásul abban is reménykedhetnek: mivel ennek a rendszernek stabil parlamenti háttere van( a választások után még inkább az lesz), e rendszer vezetőivel kötött megállapodások végrehajtása inkább biztosított, mint egy Vučićot esetlegesen felváltó, sokpárti, egymással is hadakozó kormánykoalíció esetében.
Az ellenzék bojkottálló része tehát rosszul mérte fel a bel- és külpolitikai lehetőségeit, és túlzottan alulértékelte a Vučić-rendszer támogatottságát, ám az ellenzék parlamentben maradt része is nagyon meggyengült. Talán jobban jártak volna, ha a bojkott meghirdetése előtt elolvassák a Brookings elemzését…
Nagy Attila Tibor
