Most, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa számos nagyvárosában elég érdekes utcai harcok zajlanak, s ezeknek van egy olyan vetülete is, amely régi értékek (főként szobrok) lerombolására irányul, talán nem árt eszünkbe idézni a kitűnő politikai filozófus és történész, Michael Oakeshott: A történészi tevékenység című írását. Ebben a szerző tömören és lényeglátóan ezt mondja: „A «múlt» a jelen világ meghatározott módon történő értelmezésének következménye”.
Nem állítom, hogy a mai utcai rombolók e sorokból kapták a muníciót tetteik elkövetéséhez. Mondjuk csak azt, hogy tettük „autonóm” jelen-értelmezés eredménye. Ők úgy értelmezik a jelent, hogy abban a permanens elnyomást látják, s ebből az értelmezésből már csak egy ugrás, hogy a jelen elnyomását visszavetítsék a múltba, és a múltbéli elnyomókat ki akarják radírozni a történelemből.
Például a rabszolgatartókat.
Túl messzire vezetne, ha ezt a gondolkodási logikát követni próbálnánk, mert bizony akár Julius Ceasarig (és a Római Birodalomig) vagy éppen II. Ramszeszhez (és az Egyiptomi Birodalomig) kellene visszamennünk. Elnyomás és igazságtalanság mindig volt, s talán megkockáztathatjuk: mindig lesz. Nem mindegy azonban, hogy az igazságtalanságok történelmi és jelenbeli szerepéről azt a következtetést vonjuk-e le, hogy nosza – csináljunk forradalmat, vagy azt, hogy nézzük valóban friss szemmel a régebbi korokat, és maradjunk meg az értelmezésnél...
Valamennyien Oakeshott köpönyegéből bújunk tehát elő, mert hiszen mindannyiunknak van egy jelen-képe, a miből máris egy múlt-kép következik. 2020 jelen- és múlt-képe óhatatlanul nagyon más, mint akár csak a rendszerváltásé. És ez így van rendjén. A váltakozó jelenek folyamatosan újraírják a történelmet, s nem engedik azt objektív állapottá merevülni. A híres francia történész, George Duby sokat írt az úgynevezett „objektív történelem” hamisságáról. Ő arról beszélt, hogy ahol a tények hiányoznak (és sok ilyen pont van), ott segít a fantázia. Nincs az a tudomány, amely lemondhatna az intuícióról és a fantáziáról. Vagy ha úgy tetszik: az egyéni érzelmekről.
Az elmúlt hetekben temérdek szó esett Trianonról. Valamelyik televíziós Trianon műsorban vendég volt a kitűnő író, Tompa Andrea. Ő egy riporteri kérdésre, amely azt firtatta, hogy miért gyenge a Trianonról való tárgyi tudásunk, azt mondta: meglehet, hogy így van, de a tárgyi tudásnál fontosabb az érzelmi tudás.
Az érzelmi tudás gyenge. S hogy mit jelent ez? A nyitottságot a másik fél igazságainak befogadására. Tapintatot. Megértést. Netán tiszteletet.
Persze a szobordöntők is az érzelmekre hivatkozhatnak. A bennük hosszú idő alatt felhalmozódó érzelmekre, sőt gyűlöletükre. Lépéseiket nem csak hogy érzelmek, de szélsőséges szenvedélyek is vezetik. Azok, akik Oakeshott köpenyéből bújtak elő, nem követhetik őket ebben. Mi megelégszünk azzal, hogy a jelen új szemszögéből (s akár érzelmileg is) újraértékeljük a múltat, és igyekszünk minél többet tanulni is belőle.
Csizmadia Ervin