Most kivételesen nem egy filmet, hanem egy könyvet szeretnék ajánlani!
Chalmers Johnson, a Japan Policy Research Institute vezetője és a San Diego-i California University professzor emeritusa, a Távol-Kelet kutatója azon nem csekély számú amerikai tudós közé tartozott, akik kritikusan szemlélték hazájuk külpolitikai és biztonságpolitikai lépéseit. Az amerikai értelmiségben egyébként mindig voltak olyan személyiségek, akik éles szemmel vették észre az amerikai politikai és társadalmi rendszer árnyoldalait, és kritikájukat, nem törődve a személyüket ért támadásokkal és bírálatokkal, meg is írták (mint Jack London, Upton Sinclair vagy John Steinbeck) vagy mozgóképre vitték (mint Oliver Stone vagy Michael Moore).
Johnson Blowback (Visszaütés, válaszcsapás) című könyve 2001-ben jelent meg, nem mai darab tehát, de okkal vélhetjük, kevesen olvasták Magyarországon, másrészt a mondanivalója ma – a Trump-adminisztráció fényében – talán aktuálisabb, mint megírása idején. Mert Johnson bírálta George W. Bush és különösen neokonzervatív tanácsadóinak döntéseit, de a nagyhatalmi gőg változatlan maradt, sőt a trumpi vezetés a végletekig fokozza. Gondoljunk Trump nem túl diplomatikus megjegyzéseire külföldi kormányfőkkel kapcsolatban. Vagy – ami még paradigmatikusabb – a Mexikóra tett megjegyzésekre, amelyek a 19. századi angolszász-protestáns felsőbbrendűségi érzést elevenítették fel a kontinens déli, latin felével szemben, amely egyfelől az amerikai állampolgárok fejében – az egzotikus elmaradottság-paradigma keretében – közel-külföldként szerepel, másrészt kockázati tényezőként és veszélyforrásként. Johnson kárhoztatja a nagyhatalmi gőgöt, amely például a kontinens déli felével, de Ázsiával és a Közel-Kelettel szemben éppúgy megjelenik az amerikai politikában.
A szerző amellett érvel 200 oldalon keresztül, hogy az amerikai elit jelentős része vakságban van a világ dolgaival kapcsolatban: el sem tudják képzelni, hogy azoknak is legyen igazsága, akik bírálják az Egyesült Államok politikáját. Az USA a 20. század második felében annyiszor hajtott végre agresszív katonai beavatkozást külföldön az ezen intervenciók főpróbájának tekintett iráni (1953) és guatemalai (1954) puccsban való részvétel óta, hogy ez logikusan vezetett el a külső fenyegetés alábecsüléséhez, a sebezhetetlenség hamis mítoszához: Amerika bárhol be tud avatkozni, ám őt senki nem tudja megtörni.
Johnson, mint Japánnal foglalkozó szakember, külön fejezetben mutat be egy állandó feszültségforrást: Okinava szigetén, amelyet az amerikai katonai támaszpontokra és személyzetükre vonatkozó külön szabályozások miatt Ázsia utolsó gyarmatának nevez, menetrendszerűen következtek be az incidensek a helyi lakosok és az amerikai tengerészek között, az amerikai katonák okozta közlekedési balesetektől a nemi erőszakon keresztül a gyilkosságig. Nem beszélve mindarról a nem szándékolt hatásról, amellyel az amerikai katonai jelenlét jár: a zajról és a környezetszennyezésről. Az okinavai prefektúra a legszegényebb tartomány volt Japánban, ezért, érthetően, a lakosság szemét csípte – főleg a háborút követő szegénység fényében – az amerikai támaszponton élők életszínvonala. A hidegháború éveiben nukleáris fegyvert is tároltak az amerikai támaszpontokon, ami élesen szembement a japán közvélemény antinukleáris érzelmeivel, és ellentétben állt egyébként az amerikaiak által Japánra kényszerített demilitarizálás szellemével is. Lehet szépíteni, csűrni-csavarni a dolgokat, de a lényeg megmarad: ez bizony Japán területén a szuverenitás erős korlátozása.
Johnson a Bush-adminisztráció idején azt javasolta, hogy az USA inkább diplomáciai, mintsem katonai úton oldja meg a konfliktusokat. Ám szavait nem fogadták meg. Bush kormányzása alatt elmérgesedett a viszony az USA és európai szövetségeseinek egy része között. Rumsfeld védelmi miniszter például éles szópárbajba került Joschka Fischer német külügyminiszterrel, miután megdicsérte az új (közép- és kelet-európai) tagállamokat, amelyek fenntartás nélkül azonosulnak az iraki háború ügyével, szemben az „öreg” Nyugat-Európával. Akik tehát a mai amerikai-európai kapcsolatokról azt mondják, ilyen mélypont nem volt, azok amnéziában szenvednek.
Elgondolkodtató a kötet kapcsán, amiről keveset beszélünk: egy birodalom katonai ereje és állandó ütőképessége fenntartásának vannak bizonyos morális következményei. Egy szuperhatalom esetében, amely a Föld bármely pontján képes (elméletben) beavatkozni, ez fokozódik. Az USA az egyedüli szuperhatalom ma is, ugyanakkor Donald Trump időszakában az ország kezd bezárkózni és visszavonulni. Ennek elvben lenne/lehetne egy jó oldala is: az amerikai visszahúzódás lehetőség lenne arra, hogy az amerikai kormány foglalkozzon saját, tízmilliós nagyságrendű roncstársadalom-népességével, az amerikai elit által magukra hagyott, „rozsdaövezetekben” élő munkásokkal és a „fly-over” államok népességével. Trump a protekcionizmuson kívül nem sokat tett e rétegek érdekében, a Demokrata Párt pedig továbbra is a másodlagos identitásokkal van elfoglalva. A jövőben mind a republikánusoknak, mind a demokrata pártiaknak reflektálniuk kell a belpolitikai és belső szociális kérdésekre, ami nagymértékben legyengítheti az USA külső reakcióját. A visszahúzódás negatív oldala, hogy Európa magára marad. Ami persze esély is, hogy a kontinens kilépjen az „amerikai birodalom” árnyékából.
Paár Ádám
