A populizmus kísértete járja be Európát és a világot – legalábbis ezt látjuk, ha a különböző nemzetközi vagy akár hazai híradásokra figyelünk, elég csak Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Jair Bolsonaro, vagy éppen Orbán Viktor sikereire gondolnunk.
Ezek az előretörések azonban nagyon eltérőek: néhány helyen már évek óta ez az irányzat dominálja a politikát (Magyarország), máshol egészen újféle populizmus tudott nyerni nemrégiben választásokon (Brazília), vannak nagy hagyományokkal rendelkező liberális demokráciák (Egyesült Államok), és szinte mindenféle demokratikus hagyományt nélkülözők (Oroszország). A nagyobb demokratikus tradícióval rendelkező országokat érte nagyobb sokként ez a korszellem: a ’90-es évektől fennálló világrend hívei (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért liberálisoknak) leginkább meghökkentek, és nem igazán tudtak életképes reakciót adni erre a kihívásr
A fennálló rend neves baloldali kritikusa, a svéd Göran Adamson azt állítja cikkében, hogy ezekben a demokráciákban a liberálisok nem csak lebénultak, hanem a bénulás után borzasztó válaszokkal kísérleteznek. Érvelésük lényege, hogy a populistákra a tudatlanok szavaznak, akik azért ragaszkodnak elavult koncepciókhoz (mint pl. a nemzet vagy a vallás), mert nem értik meg a liberális projekt lényegét és nem ismerik fel az általa nyújtott előnyöket. Éppen ezért ellenfeleiket lenézve próbálják kiokosítani arról, miért is tévednek – ezzel pedig további ellenszenvet vívnak ki a liberalizmussal szemben, erősítvén a populistákat. Adamson ezért úgy érzi, a megfelelő válaszok nem is születhetnek meg a populizmus ellen, amíg a liberálisok nem értik meg, hogy miért vonzó ez oly sokaknak a legliberálisabb országokban is (Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is egyre erősebb ez az irányzat). Ebben a rövid bejegyzésben nem térek ki mindre, de néhányat megemlítek, amik mind Nyugaton, mind Magyarországon érdekesek lehetnek a populizmus megértése szempontjából.
Először azt kell megértenie a liberálisoknak, hogy a szavazók többségének (akár Magyarországon, akár máshol) nem úgy kezdődik a pártválasztás, hogy azokat a pártokat, amelyek bizonyos alapvető gesztusokat nem tesznek meg (pl. rasszizmus folyamatos elítélése), azokat kizárják a választható pártok közül. A liberálisok rendszerint az ilyen politikai szereplőktől azonnal elhatárolódnak, szalonképtelennek bélyegzik őket – de ezzel egy sokkal fontosabb törésvonalat mélyítenek el, ez pedig az elit-nép törésvonala. A kiközösítettek méltán játszhatják el az elit áldozatának és a nép szószólójának szerepét, ez pedig rengeteg szavazó számára a legfontosabb törésvonal – szavazatával egyszerűen szeretne az ellene tevékenykedő elitnek odaszúrni (lásd Brexit). A liberálisok elhatárolódási kényszere így ellenfeleik narratíváját erősíti.
Ráadásul ez a magatartás a megértést is ellehetetleníti – amitől elhatárolódok, azzal semmilyen szinten nem foglalkozhatok, azt nem vizsgálom meg közelebbről, annak a természetét nem próbálom megismerni. Az ellenfelek motivációi így ismeretlenek maradnak a liberálisok előtt, ennek pedig két negatív következménye is van számukra. Egyrészt nem ismervén az ellenfelet nem tudnak ellenük hatékonyan küzdeni. Másrészt – és ez a fontosabb – pont olyanná válnak, aminek ellenfeleiket titulálják: azt tartják rossznak, amit nem is ismernek. Az ismeretszerzés persze nem veszélytelen – a korábbi tudás felülvizsgálatára késztethet, amit egy ember sem tesz szívesen, így nehéz lesz ezt a gátat áttörni.
Szintén gyakori Magyarországon, hogy a liberálisok azt állítják, a populisták nézetei inkoherensek, értelmetlenek, követőik egyszerűen nem is értik ezeket, hiszen akkor rájönnének, hogy ezek összeegyeztethetlen, értelmetlen gondolathalmazok. Sok szempontból igaza lehet ilyenkor a liberálisoknak (akár a politikatudomány kategóriái szerint is lehetnek a populista nézetek ellentmondásokkal terheltek), de ez nem jelenti azt, hogy bizonyos szavazók fejében ezek a nézetek kerek egésszé álljanak össze, és mélyen higgyenek bennük – innentől kezdve pedig majdnem mindegy, mit írnak a tankönyvek az ideológiák helyes és koherens összetételéről.
Az itt vázolt főbb problémákra több lehetséges választ is kínál Adamson, amelyek nagy része egy egyszerűen hangzó (de a gyakorlatban annál bonyolultabb) szemléletbeli váltásként foglalható össze: az elzárkózás helyett a megértésre kell helyezni a hangsúlyt. Amint rámutat, ez azért is lenne fontos, mert a populizmus akkor tud igazán népszerű lenni, ha a társadalom polarizált: ebben az esetben a mérsékelt szavazók is a populisták mellé kényszerülnek, hiszen a centrum képviselet nélkül marad. Amíg a liberálisok az elhatárolódás, elítélés és elzárkózás politikáját folytatják a populistákkal szemben, nem próbálják megérteni a populista szavazók motivációit, addig nem lesznek képesek ők sem a közép felé közeledni, hanem egyre inkább ők is egy szélsőség (a saját, liberális szélsőségük) felé közelednek, növelve a polarizációt. A megértés már a polarizáció csökkentése miatt is hasznos lenne: ezáltal egy olyan politikai helyzet állhatna elő, amiben a populisták kevésbé lehetnének eredményesek, és visszaszorulnának a kispártok közé.
Rajnai Gergely
