Kis ország vagyunk – szoktuk mondani. Ezzel magyarázzuk, hogy művészeink közül azokat, akik idehaza éltek, kevéssé ismerik a világban. Ám mi sem sokat tudunk olyan nagy államok művészetéről, adott esetben filmművészetéről, mint Ausztrália, Mexikó vagy éppen Brazília – de még a tágabb közép-és kelet-európai környezet, a lengyel, litván, cseh, szlovák, román, szerb filmművészet is jórészt ismeretlen tájak a honi közönségnek. Holott „tejtestvérek” vagyunk, ahogyan Németh László mondta a közép-európai népekről. Hát akkor még mennyire messze vannak tőlünk más kontinensek!
Ebben a blogbejegyzésben Brazíliáról, pontosabban a brazil film egy fontos irányzatáról írok. Nem csak amiatt, mert manapság a külpolitikai elemzők Brazília, a világ 6. legerősebb gazdasági ereje felé tekintenek, és a nemzetközi élet kénytelen megbarátkozni a „trópusi Trumpnak” is nevezett új brazil elnökkel, Jair Bolsonaróval, hanem főképp azért, mert Brazília és Magyarország múltja hosszú ideig hasonlóan alakult.
Mindkettő szegény, a kapitalista világrendszer perifériáján elhelyezkedő agrárállam volt, bár méretben természetesen jelentős léptékkülönbséggel. Mindkét állam megismerte a 20. században a fejlesztő, iparosító diktatúrát, egyik jobboldali populista, majd katonai diktatúrák keretében, a másik a szovjet típusú szocializmus formájában.
A szegénység, vagy fogalmazzunk nyersebben: a kilátástalan nyomor mindig fenyegetést jelentett Brazília kohéziójára, Magyarországon pedig mostanában kezdjük ismét fölfedezni – a falukutatók, a népi írók után – a sztereotip módon harmadik világbelinek jellemzett állapotokat egyes leszakadó régiókban, sőt immár a nagyvárosokban. Az oligarchia is szépen épül, amúgy brazil módon, csak a capanga (a magánhadsereg) intézménye hiányzik. A különbség az, hogy a brazil film foglalkozott a szegénység problémájával, míg a magyar játékfilmekből ez valahogyan kiveszett.
A szegénység, mint probléma a brazil filmek központi témája lett az 1950-60-as években. Az ekkoriban induló újhullám, a Cinema Novo ráhelyezte a hatalmas latin-amerikai országot a világ filmművészeti térképére, kiszabadítva a brazil filmet a bugyuta zenés vígjátékok, musicalek és sematikus stílromantikus melodrámák béklyójából, amelyek addig uralták a brazil filmgyártást. Az 1950-es években kezdett Latin-Amerika filmes világa öntudatosodni, kulturálisan az olasz újhullám, politikailag az imperializmus-ellenes korhangulat és a kubai forradalom hatására. Minden latin-amerikai országnak megvolt a maga újhulláma, de Mexikó járt az élen. A mexikói, argentin, olasz újhullám, párosulva a mexikói és kubai forradalom eszméivel, valamint a nép életének és a nem európai kulturális gyökereknek a fölfedezésével forradalmi hatást gyakorolt a kontinens filmes kultúrájára. Nelson Pereira dos Santost tekintik az első brazil filmrendezőnek, aki az újhullám stílusában alkotott, és aki afféle mester lett a brazil rendezők szemében. 1955-ös filmjét, amelyet az olasz újhullám inspirált, tekintik az új brazil film kezdetének.
A Cinema Novo érzékenyen reflektált a brazil társadalom válságára: a brazil állam importhelyettesítő iparosítása szívó hatást gyakorolt az északkeleti országrész füves pusztáin (Sertão) nyomorgó föld nélküli parasztokra, akik közül egyre többen költöztek be a nagyvárosok, elsősorban São Paulo és Rio de Janeiro nyomornegyedeibe (favela). Az ő életük, küzdelmük adja a témát. A Cinema Novo stílusában készült filmek két állandó helyszíne a sertão és a favela – a puszta és a nyomornegyed (egyik a szabadság és határ nélküliség, másik az elnyomás és keserűség örök szimbóluma). A brazil nemzettudatban a sertão, szökött rabszolgák menedéke, szekták és rablók otthona kiemelt hely, a nemzeti mitológia eleme: a táj, ahol pásztorokból, betyárokból kiformálódott a brazilság, a brazil népi tudat. Még az 1930-as években is banditák garázdálkodtak a pusztaságban, akik közül a leghíresebb az utolsó klasszikus betyár, Lampião („Lámpás”) volt, akinek levágott fejét vándorkiállításon tették közszemlére 1938-ban, a külföldi turisták bizarr örömére. Nem véletlen, hogy a western lett a Cinema Novo egyik kedvelt műfaja. A másik téma a favelában élő szegények élete, minden keserűségével, naturalizmusával együtt. Nem idealizálták a szegénységet (ellentétben a szappanoperákkal), keménynek látták az életet, de ezért a társadalmi rendszert okolták, amely nem alakította ki a kohéziót, sőt még az egyetlen biztos pontot, a sertão jelentette függetlenséget is elvette, nyomornegyedekbe zárva százezreket. Philipp French francia kritikus okkal nevezte a Cinema Novo-t az éhség mozijának. Glauber Rocha egyenesen az „éhség esztétikájáról” értekezett e filmek kapcsán.
És hogy mi a tanulság ebből Magyarországra? Annyi, hogy kezdeményező, bátor, hazai kulturális alapanyagokból és élményekből építkező filmművészetre van szükség. Olyanra, amely vállalja a hagyományokat, de nem fél fölemelni a hangját, ha nem tetszik valami a társadalomban vagy a gazdasági rendszerben.
Paár Ádám
