A „dühös fehér férfi” mára külön fogalommá vált az amerikai szociológiában. Gyökere a fehér kisember, főleg az alsó-középosztálybeli férfi 1960-as évek óta tartó fenyegetettség-érzete.
Michael Kimmel amerikai szociológus, a Stony Brook University’s Center „férfi és férfiasság” tanulmányok kutatója szerint a „dühös fehér férfiak” haragja juttatta Donald Trump-ot a Fehér Házba. Korábban divatos volt legalább részben ezzel magyarázni Nixon, majd George W. Bush győzelmét.
A „dühös fehér férfi” a sztereotípiák szerint kulturálisan konzervatív beállítottságú, sőt reakciós (de szociálpolitikai értelemben ez nem ennyire egyértelmű), politikailag inkább republikánus, mint demokrata párti, ellenséges az afroamerikai és spanyol ajkú kisebbségi mozgalmakkal, a feminizmussal és a marginalizált csoportokkal szemben. Elutasítja a faji kvótákat, az affirmative action intézményét, megveti a rendetlenséget, és a bűnözés okainak vizsgálata helyett a bűnözőkkel való leszámolást várja el a hatóságoktól. Hogy nem egyértelmű a „dühös fehér férfi” szociálpolitikai konzervativizmusa, az éppen abban nyilvánul meg, hogy egy „színvak”, ám mindenkinek egyenlő esélyt kínáló társadalompolitikát kíván (a kisebbségeknek kedvező sokféle program helyett).
Olyan társadalomban kíván élni, amelyben az egyén helyét nem a bőrszín határozza meg. Márpedig az amerikai fehér férfiak jelentős része úgy érzi, hogy ma hátrányban vannak – pusztán bőrszínük miatt – a fekete és színes kisebbség tagjaival szemben.
Nem a mi dolgunk ítélkezni, és eldönteni, helyes-e az észlelés.
A „dühös fehér férfi” visszanyúl a nativista hagyományhoz, miszerint az őshonost több jog illesse meg, mint a bevándorlót. Ennek a karakternek az apoteózisa az Összeomlás című 1993-as thriller, Michael Douglas-szel a főszerepben. A főszereplő, a munkanélkülivé vált mérnök döbbenten szembesül azzal, hogy az Amerika-kép, amelyet hirdettek neki, nem létezik. A film címe nem csupán a személyes életének összeomlására utal, hanem egyúttal az országéra is. Miközben egy különösen forró napon a lélektelen betondzsungelben hazafelé tart elvált feleségéhez és gyermekéhez, egyre súlyosabb konfliktusokba kerül a nagyvárosi lét jellegzetes figuráival. Kocsiját a forgalmi dugóban hátrahagyva gyalog indul hazafelé, de útja bűnbandák uralta területen vezet keresztül:
huligánok és csavargók keresztezik az útját,
többen utaznak az aktatáskájára,
a dél-koreai boltos nem hajlandó felváltani a pénzét,
a gyorsétteremben nem kap a pénzéért reggelit, és így tovább.
Közben mindenütt piszkot, gazdasági egyenlőtlenséget, szegénységet, az emberi kapcsolatok meggyengülését tapasztalja.
William Foster, a munkanélküli mérnök személyisége egyre inkább eltorzul, ahogyan rendre belekötnek, és ő – a forróság és nyilvánvalóan leromlott mentális állapota által is befolyásoltan – a legkisebb sérelemre is növekvő haraggal, fizikai agresszivitással reagál: előbb szétveri a boltot, baseball-ütővel megy neki a színesbőrű huligánoknak, egyiküktől fegyvert szerez, egy étterem személyzetét és vásárlóit fenyegeti, végül megöl egy neonáci fegyverkereskedőt, aki meg akarja bilincselni. A nativizmus szempontjából a dél-koreai boltos jelenet paradigmatikus: Foster a boltos szemére veti, hogy nem érti az akcentusát. Pökhendi módon kioktatja, hogy az USA támogatja az országot, ahonnan érkezett, közben amerikai földön ő nem tudja felváltani a pénzét.
A békés polgárból közellenség lesz, miközben Foster számára is abnormális, kiismerhetetlen és érthetetlen a külvilág viselkedése. Ugyanannyira nem érti a külvilágot, mint ahogyan a külvilág őt. A konfliktus gyökere, hogy Foster úgy érzi, ő mindig betartotta a szabályokat, a törvényeket, de az ország, a társadalom ezt nem méltányolta.
Tragédiája, hogy, akárcsak Arthur Miller ügynöke, olyan Amerikában hitt, amely – a film szerint – már nem létezik. A végén az idős rendőrfelügyelő törvényszerűen lövi le egy furcsa párbajban. Az Összeomlás a példája annak, hogy a film olykor a szociológiát és a politikát megelőzve képes artikulálni egy jól körülírható csoport rejtett félelmeit.
Paár Ádám