Az 1990-es évek délszláv háborúit a sajtóháború előzte meg a széthulló Jugoszláviában. Az egyes tagköztársaságok sajtói, médiái az ellentétek kiéleződésével mind keményebben támadták a velük szemben álló tagköztársaságok vezetőit és egymást is. Srebrenicai események akkor és most!
Ennek fényében külön jelentősége van annak, hogy a volt Jugoszláviában zajló eseményekről miként számolnak be az ottani hírközlő szervek, az ellentétek éleződéséhez vagy éppen azok csillapításához járulnak-e hozzá. Éles aktualitást ad ennek a kérdésnek Aleksandr Vučić szerb miniszterelnök és küldöttségének a srebreniciai emlékezésen történt megtámadása, amikor is a biztonsági szolgálatnak gyorsan ki kellett menekítenie a helyszínről a politikust az üvegekkel, cipőkkel dobálózó személyek elől.
Bosznia-Hercegovinát az 1995-ös daytoni megállapodás által kreált sajátos föderáció tudja – a nemzetközi közösség masszív felügyelete mellett – nagy üggyel-bajjal összetartani. A föderáció valójában azonban mintha két országból állna: a boszniai Szerb Köztársaságból és a bosnyák-horvát Bosznia-Hercegovinai Föderációból. Ez a politikai viszonyokon túl a médiaviszonyokon túl is erőteljesen tükröződik: a már két említett entitás médiája, sajtója erőteljesen másként láttatja az eseményeket. A boszniai Szerb Köztársaság médiájából az a kép bontakozik ki, hogy Bosznia-Hercegovina nyűg az ott élő szerbek számára, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, Milorad Dodik – aki hosszan szerepelhet a szerb sajtóban – már évek óta hangoztatja a föderáció életképtelenségét és a szerbeknek nagyobb önállóságot, sőt olykor elszakadást követel, amelyet persze a központi szarajevói hatalom ellenez.
A szerbiai kormányfő megtámadása a boszniai szerb sajtóban és az ottani szerb politikusok megnyilatkozásaiban előhívta a már meglévő ellenérzéseket. Az persze nem meglepő, hogy Vučić megtámadása minden más hírt háttérbe szorított a szerb médiában. A banja lukai székhelyű Szerb Köztársaság Rádiója és Televíziója (RTRS) rendkívüli hírekkel szakította meg délután az adását a szerb miniszterelnökkel történtek miatt. A helyszíni tudósító „drámai helyzetet” emlegetett, majd a híradásokban és az esti fél nyolcas híradóban is hosszan idézték az elítélő nyilatkozatokat, amelyekben a szerb politikusok (köztük a szerb külügyminiszter és belügyminiszter) – ahogy ők fogalmaztak – „a legerélyesebben elítélték” a történteket. A délszláv válság óta valamely felháborítónak tartott cselekmény „legerélyesebb elítélése (on je najoštrije osudio)” nagyon gyakori szófordulat és ennek ismételt megjelenése akarva-akaratlanul az 1990-es évek háborús légkörét idézi. A szerb belügyminiszter ezt azzal toldotta meg, hogy emberölési kísérlet történt, Dodik szerint „a szerb nép elleni támadás” zajlott le. A szerbiai médiában (pl. szerb közszolgálati RTS-ben) is átmentek ezek a nyilatkozatok, ugyanakkor a feszültségek további éleződését egyelőre megállítani látszik magának a legfőbb érintett, Vučić rendkívüli sajtótájékoztatója, aki azt hangsúlyozta, hogy a történtek ellenére továbbra is baráti kezet nyújt a bosnyák népnek.
Ugyanakkor a történtek napján sem a szerb RTS-ben, sem pedig az ugyancsak szerb RTRS-ben nem vetítették le az interneten keringő 1995-ös felvételt, amelyben maga Vučić kiabálja, hogy egy szerb megölése esetén száz muzulmánt kell megölni és egyelőre olyan elemzések sem láttak a szerb fősodratú médiában napvilágot, melyek Vučić megbékélési kísérletének őszinteségét vonták volna kétségbe. Ezzel szemben a német ARD tudósítása rögtön fel is hívta a figyelmet, hogy Vučić az 1990-es években még radikális, háborúpárti politikus volt. Kegyetlen az internet azon politikusoknak, akik szívesen felednék a múltjukat, korábbi mondataikat: szintén a Youtube-on fellelhető a politikus 1995-ös glinai beszéde, amelyben nemcsak hogy hazaárulónak minősítette Slobodan Milošević külföldi hatalmaknak tett engedményeit a boszniai háború kapcsán, de Nagy-Szerbia mellett tett hitet. Az is igaz, hogy a szerbiai média nem csak a szerb kormányfő megtámadásáról adott hírt, hanem részletesen beszámolt a srebrenicai megemlékezésen elhangzott beszédekről, így pl. Bill Clinton volt amerikai elnök felszólalásáról.
A bosnyák média némileg más hangsúlyokkal számolt be az eseményekről. Az Al Jazeera Balkan közvetítette a megemlékezést, és kiemelte, hogy a felszólalók genocídiumnak minősítették az 1995-ös történteket, maga a bosnyák média is így nevezi az 1995-ös srebrenicai gyilkosságokat – ezt az értelmezés a szerb politika elutasítja, szerinte egyes egyének követettek el bűntetteket a lakosság ellen. Másfelől mind az Al Jazeera, mind a bosnyák közszolgálati média, a BHRT beszámolt a szerb miniszterelnök elleni támadásról, de a tudósítások súlypontja az volt, hogy maguk a bosnyák politikusok is elítélik a támadást (a szerb médiában – mint láttuk – nem ez volt a hangsúlyos, bár elhangozni röviden elhangzott ez a tény). A BHRT híradójában csak a 11. perctől számolt be Vučić megtámadásáról (igaz, utána részletesen), míg a szerb média vezető hírként kezelte azt.
A horvát közszolgálati HRT – hasonlóan a bosnyák médiához – elsősorban a megemlékezésről tudósított, ugyanakkor idézte Vučić c álláspontját is a történtekről. Sőt, honlapján teljes terjedelmében látni lehetett a szerb miniszterelnök sajtótájékoztatóját.
A történtek és annak médiabeli tálalása azt mutatja, hogy Srebrenica még húsz év után is megosztó, kényes és érzelmeket kiváltó kérdés a Nyugat-Balkánon. Pedig a megemlékezés nem kezdődött rosszul: a délszláv médiákban mindenütt látni lehetett, hogy a srebrenicai anyák egyik képviselője kis virágot tűz a szerb miniszterelnök zakójára, amit a politikus köszönettel elfogadott. Utána viszont már az a kép maradt tartós, hogy a szerb vezetőt szidalmak, kiabálások közepette menekítik ki a helyszínről. Az igazi megbékélés tehát még várat magára.
Nagy Attila Tibor
