Új lendülettel folytatódik a Politika a filmvásznon blogsorozatunk, amelyben lecsapunk mindenre ahol összefüggést találunk a társadalmi és politikai dimenzókkal! A legújabb részben a nők szerepeinek megjelenítésével, híres (vagy kevésbé híres, de fontos!) hölgyeket feldolgozó filmekkel foglalkozunk.

A 18. században a felvilágosodás és a francia forradalom ejtették az első sebet azon a felfogáson, amely szerint a közélet a férfiak dolga, a nők szerepe meg a „konyha-gyerek-templom” háromszögre korlátozódik. A női sorsokat feldolgozó regények, képregények és filmek is előszeretettel választják tárgyuknak a híres reformer nőket, akik nőtársaik vagy a náluk is elnyomottabbak életének javítására tették fel pályájukat. Most belőlük nyújtunk át egy csokrot, a teljesség igénye nélkül.

A feministák többsége mozgalmuk elődjét tiszteli a 18. században élt jómódú francia polgárasszony, Olympie de Gogues személyében. Olympie, aki a felvilágosodás korának leányaként korán érdeklődött az irodalom és a közélet iránt, egész életében két nagy célnak élt: a fekete rabszolgák és a nők felszabadításának – e két célért küzdött tollal és szóval, drámaíróként és politikusként, az íróasztalnál, az újságban, a színpadon és a népgyűléseken. Üdvözölte a francia forradalmat, amelytől azt várta, hogy elhozza a feketéknek és a nőknek is a szabadságot. 1791-ben, tehát még az alkotmányos monarchia idején megjelentette A női és polgárnői jogok nyilatkozatát, amelyik a történelem első ismert feminista röpirata. Követelte, hogy a társadalmi szerződést alkalmazzák a házasságra is, engedélyezzék a nők számára a válást (ez a köztársaság idején törvényerőre emelkedett). Ahogyan szellemesen írta újságjában: „ha a nőknek is joga van a guillotine-hoz, legyen joguk a vitatkozáshoz is.”

Egy ideig úgy tűnt, a francia forradalom megvalósítja a nemek közötti egyenlőséget. Elvégre a nők a forradalom minden jelentős eseményében részt vettek. Hogy mást ne mondjunk, a párizsi nők kényszerítették ki a királyi család elköltözését Versailles-ból Párizsba. Nem egy nő vált példaképpé a forradalom éveiben: például Lucile Duplessis, Camille Desmoulins újságíró és jakobinus politikus felesége, aki a Bastille ostromának napján ismerkedett meg férjével, vagy a girondista Madame Roland és Charlotte Corday, a női „terrorista”, aki fürdőkádjában végzett Marat-val, vagy a királypárti vendée-iak hősnői: Madame La Rochejaquelein és Madame Lescure. Ám a girondisták bukása (1793. június 2.) után Robespierre és a Közjóléti Bizottság hamar lelohasztotta a túlságosan aktív és önálló „polgártársnők” reményeit, akik komolyan vették az egyenlőséget, és ezen nem a „Capet-özvegycsináló” pengéjéhez való egyenlő jogot értették. Olympie, aki gyűlölte a diktatúrát, gúnyosan támadta Robespierre-t és Marat-t, minden föderalista törekvés esküdt ellenségeit. A művelt, hőslelkű Olympie élete végül a guillotine alatt ért véget 1793. november 3-án. Gouges személye sokáig elfeledett volt, csak a 19. században jöttek rá, gondolatai milyen modernek voltak. 2012-ben képregényt készítettek az életéről.

Gouges-t sokan követték azoknak a sorában, akik a nők, vagy a társadalom hátrányos helyzetű, elnyomott kisebbségeinek emancipációjáért küzdöttek.

Még a girondista Charlotte Corday is joggal tekinthető az emberi, polgári és (polgártárs)női jogok harcosának, hiszen nem kisebb tettre vállalkozott, mint hogy megszabadítsa hazáját attól, akit a legveszedelmesebb zsarnoknak tartott: Marat-tól, a sans-culotte mozgalom ünnepelt vezetőjétől, és ezzel – hite szerint – megóvja a forradalom és a köztársaság becsületét. Charlotte a história magányos női merénylőinek sorába illeszkedik, akiknek sora a bibliai Jóéllal és Judittal kezdődik. 2008-ban francia tévéfilm örökítette meg a merényletet (Charlotte Corday). Ez volt az első olyan alkotás, amelynek Charlotte Corday állt a középpontjában. Nem ő volt ugyan a francia forradalom legfontosabb alakja, mégis, tipikus példája annak, hogy egyetlen személy is képes lehet befolyásolni a történelem menetét: azzal, hogy megölte Marat-t, nem akadályozta meg a terrort, mint hitte, ellenkezőleg, a gyilkosság ürügyet adott a terror gépezetének fokozásához, amelyik végül saját elindítóit is bedarálta. Amiért érdemes megnézni a filmet, az – Charlotte és Fouquier-Tinville főügyész verbális párbaján túl –, hogy a forradalmárokat nem ördögi figurákként ábrázolja, hanem némileg a saját szigorúságuk és kérlelhetetlenségük áldozatává vált politikusokként.

A magyar szociáldemokráciáról szóló filmekkel nem vagyunk elkényeztetve, ezért is örömteli, hogy Kéthly Annának, a magyar szociáldemokrácia „nagyasszonyának” Mészáros Márta állított emléket (Utolsó jelentés Annáról). Kéthly, Peyer Károly, Szeder Ferenc, Szélig Imre, Malasits Géza és a két háború közötti szociáldemokrata politikusnemzedék többi alakjával a mai bal- és jobboldal (már ha van értelme a valóság ilyen leegyszerűsítésének) nem tud mit kezdeni. A baloldalon illő tisztelet övezi őket, de mindmáig nem sikerült felszabadítani és kihasználni a két háború közötti szociáldemokrata kánonban rejlő intellektuális erőt. Ami a jobboldalt illeti, ott néha még Kéthlyt, Peyert meg Mónus Illést megdicsérik (mást nem nagyon), mint ún. „igazi szociáldemokratákat”, mindig hozzátéve ehhez izzó antikommunista és hazafias meggyőződésüket, ami igaz (és szívesen elfeledkezve arról, hogy Horthyval és Bethlennel is szemben álltak, továbbá nem mondtak le a szocializmus, mint cél megvalósításáról).

Kéthlyről mindmáig két mondás járja. Az egyik, hogy egyszer azt válaszolta azoknak, akik féltették a fenyegetések miatt, hogy „aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak.” A másik pedig, amelyet róla mondtak: „egy férfi van a parlamentben – és az is nő” (bár e mondásért a keresztényszocialista, azaz Kéthlyvel nem egy oldalon álló Schlachta Margit is versenyez). Ha nem is éppen politikailag korrekt megjegyzés, de a korszakra jellemző.

Jó döntésnek bizonyult, hogy az Utolsó jelentés Annáról, bár Kéthly életének ábrázolására törekedett, mégsem vált szokványos életrajzi filmmé. Ahelyett, hogy az egész gazdag életet ábrázolta volna (amely vállalkozás buktatóját, az életpálya töredékességét a Hídember mutatta), kiemelt egy szakaszt belőle, és abból fejtette vissza Kéthly életének emlékezetes eseményeit. A filmben 1973-ban járunk, és a magyar titkosszolgálat Faragó Péter irodalomtudóst, Kéthly szerelmének unokaöccsét küldi Brüsszelbe, az emigráns szociáldemokrata politikus nyakára, hogy megpróbálja rávenni az ősz emigránst a hazatérésre. Az a jelenet, amelyben Kéthly 1922-ben a kormánypárti képviselők zajos nemtetszése közepette ecseteli a magyar munkások rettenetes szegénységét, a lakáshiányt, a túlzsúfoltságot, különösképpen erősre sikerült. Ahogyan Kéthly szavai is: „Tehát amikor ma is divatos fajvédelemről beszélünk, akkor tessék ezeknél a kis keresztény proli gyermekeknél is védeni a fajt.” Ugyancsak látható Kéthly éles tiltakozása a zsidótörvények ellen. 1956-ból látjuk Kéthly vívódását az emigráció és a szerelem között.

Kéthlyvel jól megérttette volna magát Clara Campoamor spanyol feminista politikussal, aki az 1931-ben megalakult spanyol köztársaság parlamentjében másodmagával reprezentálta a nőket. Róla 2012-ben spanyol film készült Clara Campoamor – az elfeledett asszony címmel. A republikánus, demokrata és szekuláris Radikális Párt listáján megválasztott Campoamor kénytelen volt szembesülni a személyes értékrendje és a politikai hasznosság konfliktusával. A Cortezben (spanyol törvényhozás) kisebbségbe szorultak a női választójog hívei, és Campoamor ebben a kérdésben szembekerült pártjával. A republikánus elitnek volt egy nem elhanyagolható dilemmája: vajon a női választójog kiterjesztésével a köztársaság nem követ el öngyilkosságot? Az ellenzők érvelésében keveredtek a mediterrán országokra jellemző machoizmo, a férfiúi paternalizmus, az értelmiségi elitizmus és a valódi politikai számítás érvei. A női választójog ellenfelei feltételezték, hogy a katolikus neveltetés különösen erős a nők körében, és a papok majd a misén a monarchia támogatására ösztönzik az „egyház hű leányait”. A jobboldali, monarchista CEDA (Autonóm Jobboldal Spanyol Szövetsége) nem véletlenül állt ki a nők választójoga mellett, ami ijedtséggel töltötte el a republikánusokat.

A női választójog kérdése keresztülmetszette a jobb- és baloldalt, mi több, konfliktust idézett elő a két női képviselő, Campoamor és Victoria Kent között. Campoamor is tisztában volt a női választójog politikai kockázatával, ám nem hátrált meg ebben a kérdésben. Döntően az ő erőfeszítésének eredményeként, ha minimális többséggel is, de átment a törvényhozáson a női választójog. A következő választáson, a női választók jóvoltából is, mindkét női képviselő kihullott a parlamentből. Vagyis a spanyol katolikus neveltetés valóban azt eredményezte, hogy egy igen macsó parlament ülhetett össze.

Politológiai szempontból is érdekes a korabeli parlamenti viták bemutatása. A spanyol történelem számos híres államférfija jelenik meg benne, a radikális párti Alejandro Lerroux-tól a konzervatív José Maria Gil Robles-ig. Minden parlamenti vita egy-egy párbaj, minden mondat egy pengecsattogás. Ha ilyen pergő, izgalmat filmet látnánk a numerus clausus, a zsidótörvények vitájáról, az 1945-47 közötti évek parlamenti vitáiról, vagy – hogy kevésbé „vad” témát említsünk – a Nemzeti Kerekasztal melletti (mögötti) egyezkedésekről, az biztosan közelebb hozná a történelmet és a politika világát azokhoz az emberekhez, akik nem történészek, nem politológusok és politikusok.

Paár Ádám