Ha már Paár Ádám kollégám a magyar populizmus múltjával foglalkozó könyvet ajánlott, akkor én hadd ajánljak egy másik, témába vágó könyvet. Szerzője David van Reybrouck, holland író, aki hazájában díjat is kapott könyvéért. A címe: A populizmus védelmében. A Gondolat Kiadó adta ki, 2010-ben.

Normál körülmények nem mondanám, de most nem teljesen normál körülmények között élünk: nem megijedni! Nem gondolni máris azt, hogy itt valamiféle radikáljobboldali demagóg írt könyvet, én meg egy ilyen „szörnyű” könyvet ajánlok. Azt javaslom, vegyük elő az olvasók ősi „fegyverét”, a kíváncsiságot. És így, előítéleteinket a spejzben hagyva olvassunk. Ha így teszünk, örömünket leljük ebben a könyvben. Merthogy a szerző bátor. Könyve elején máris azt mondja: manapság a populizmust sokan betegségnek tekintik, holott a populizmus tünet, ami arra mutat, hogy a felszín alatt problémák rejlenek. Maximálisan egyetértek. Azzal is, hogy „vagy iszonyodunk, és elfordítjuk a fejünket a tünetektől, vagy odafigyelünk rájuk”. Hogy úgy van! De persze túlságosan hozzászoktunk már, hogy a világ legjobb rendszerében (mert nem kérdés, hogy a liberális demokrácia az) sok olyasmitől is iszonyodunk, amitől nem kéne, és sok mindentől elfordítjuk a fejünket, amikre pedig nagyon is oda kellene figyelnünk.

Reybrouck azt mondja: a populizmus ma egy elsőszámú (bal-jobbnál lényegesen fontosabb) törésvonalat jelez, mégpedig a legmagasabban kvalifikáltak és a legalacsonyabb képzettségűek között. Egy a Benelux államokban kifejlesztett fogalommal diplomademokráciának nevezi a mai demokráciákat, ahol a felső és az alsó rétegek totálisan elválnak egymástól. Belgiumban például a parlamenti helyek 81%-át az egyetemet végzett felső réteg teszi ki, miközben e réteg aránya a társadalomban 8%. Ez persze csak egy képviseleti probléma, de a társadalmi térben még nagyobb a különbség a két réteg között. A populizmus pedig felszínre hozza ezt a hatalmas kultúrszakadékot. Szeretjük vagy sem: a populista pártok meg ennek áthidalására teszik a karrierjüket.  

A mainstream pártok (ezt már én mondom) beszélnek ugyan arról, hogy „jó lenne csökkenteni a szegénységet” vagy Magyarországon arról, hogy „a mai kormány magukra hagyta az elesetteket”, de semmit nem mondanak a helyzet szociológiai okairól, a háttérről, hogy a „megoldásról” ne is beszéljek. Fontos, ha nem a legfontosabb kérdés. A holland szerző még egy rendkívül érdekes dolgot mond. Mégpedig azt, hogy a mai populistákat „hivatalos” oldalról nagyjából olyan módon bírálják, mint a szocialistákat a 20. század elején. Csak éppen a néhai munkásmozgalom követelései jóval radikálisabbak voltak (általános választójog, a gyárak államosítása, a magántulajdon eltörlése), mint a mai populistáké. Ha így van, érdekes alakban ismétli magát a történelem. Azt már mondani sem merem – de azért mégis -, hogy szerzőnk ilyeneket is ír: „A populizmus nem a demokrácia ellenpólusa, hanem lényegi alkotóeleme”. Vagy „ahhoz, hogy a demokrácia a legjobban működjön, nem kevesebb, hanem épp hogy több populizmusra van szükség”.

Hogyan? Ki kelt fel?

Szóval a demokrácia dolgát Magyarországon is el kellene kezdeni komolyan megvitatni. Mert amire eddig jutottunk, az smafu. E könyv fényében nekem úgy tűnik: kevésbé értjük magunkat, mint 25 éve, habár akkor se nagyon értettük.

Csizmadia Ervin