Két hősnőnk Latin-Amerika földjén látta meg a napvilágot, egyikük a 18. század végén, a másik a 20. század elején. Kettejük sorsa több párhuzamot mutat. Mindketten törvénytelen gyermekek voltak, és ez nőként kétszeres terhet jelentett a latin-kreol machoismo világában. Szerencséjükre olyan férfi partnerek oldalára kerültek, akik átformálták Latin-Amerikát, és így, ha rövid ideig is, a hatalom dicsfényében fürödhettek.
Manuela Sáenz és Simón Bolívar (jobbra) szenvedélyes szerelmével kezdjük latin-amerikai körutunkat. Manuela nevét talán nem ismerné az utókor, ha nem találkozik Bolívarral, a „Felszabadítóval”, aki a gyarmatok függetlenségi háborúját vezette Spanyolország ellen. Manuela a mai Ecuador területén született, apja nemesember volt, ő maga pedig – a zárdai nevelés ellenére – ízig-vérig liberális. Manuela 25 éves volt, Bolívar, a kikiáltott Nagy-Kolumbia elnöke pedig 39, amikor találkoztak (Nagy-Kolumbiát senki ne keresse a mai térképen. Ez a köztársaság a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama területét foglalta magában).
Mindketten kreolok voltak. A „kreol” szó nem a magyar rendőrségi zsargon ügyetlen, suta politikai korrektsége jegyében értelmezendő: így hívták az amerikai spanyolokat, akik éppenséggel büszkék voltak fehér, illetve az indiánoknál és félvéreknél fehérebb bőrszínükre.
A tábornok-elnök özvegy volt, felesége, María Teresa, akit Spanyolországból hozott, korán meghalt. Mauela először egy spanyol tiszttel folytatott viszonyt 17 éves korában, majd apja hozzákényszerítette egy James Thorne nevű perui angol orvoshoz. Férje révén bekerült a limai felső körökbe. 
Manuela nyíltan Bolívar szeretője lett. Ő maga is katonaruhát öltött, és elkísérte szerelmét a hadjáratokon. Nemcsak az estélyeken és az ágyban, hanem a csatatéren is hű társa volt a Felszabadítónak. A hadjáratot nő létére kapitányi rangban fejezte be, méghozzá a lovasságnál. Ő mentette meg Bolívart életét 1828-ban, amikor megpróbálták meggyilkolni az elnököt.
Bolívar betegen és kiábrándultan elhunyt 1830-ban, és álma az egységes Dél-Amerikai Egyesült Államokról szertefoszlott. Manuela visszavonult minden nyilvános szerepléstől, és előbb Jamaicán, majd egy perui kisvárosban lakott. Abból élt, hogy szerelmi tanácsokat adott fiatal lányoknak.
Hasonló pályát futott be egy másik latin-amerikai híresség, aki a szegénységből a hatalom csúcsára jutott: María Eva Duarte de Perón (balra), vagy, ahogyan milliók emlegették, Evita. Apja argentin földbirtokos volt. Eva egy kis porfészekben töltött gyermekkor után a fővárosba ment, hogy színésznőnek álljon. Ekkor már telítve volt a szociális igazságtalanságok miatti felháborodással. Nem felejtette el, hogy apja halálakor őt és anyját még a sírhoz sem engedték közel a patáliázó úri rokonok.
Buenor Aires-ben forrt a levegő. 1944-ben hadügyminiszterré nevezték ki a 49 éves Juan Domingo Perónt, aki nem titkoltan csodálta Mussolini fasizmusát, de ugyanakkor kiállt a munkásság jogai mellett. Egy fogadáson talált egymásra a 25 éves kis színésznő és az özvegy törtető katona-politikus. Amikor Perónt börtönbe dugták, Evita több százezer fős tüntetéseket szervezett a szakszervezetek segítségével. Egy évvel később a perónisták megnyerték a választást, ekkor már a tábornok és a színésznőcske házasok voltak.
Perón Argentína elnöke lett, felesége, Evita pedig (ahogyan ekkor már becézték) valóságos királynőként uralkodott az országon. Evita számos reformot kezdeményezett a szegények érdekében, és amikor csak lehetett, rálépett a felső tízezer tyúkszemére. Amikor a brit királyi család megsértette, az összes brit tulajdont államosították az országban. 1952-ben azonban méhnyakrákban meghalt. Testét mumifikálták, de ez a múmia sok hányattatáson ment keresztül: hol elrabolták és elrejtették, hol a perónisták visszalopták. Perón még egyszer nősült, és harmadik feleségének, Isabelnek sikerült őt túlélnie.
Paár Ádám
