Nemrégen a magyar televízió is vetítette a Borgiák-sorozatot, amelyik VI. Sándor pápa és igen népes családja viselt dolgait teregette ki a nagyközönség elé. VI. Sándor pápára és gyermekeire annyi fekete festéket kent az utókor, a regény-, dráma- és operairodalom, hogy nehéz különválasztani a valóságot és a „fekete legenda” kitalációit.
Az igazság mindig valahol középúton helyezkedik el. VI. Sándor nem volt szent ember. Kapzsiságáról, öt gyermekéről és tudj’ isten, hány szeretőjéről messze földön hírhedt volt (igaz, más pápáktól eltérően legalább nyíltan vállalta a gyermekeit), de nem is volt az a torz lelkű, méregkeverő ördögi figura, akinek a reformáció prédikátorai, a 19. században pedig Victor Hugo és Alexandre Dumas lefestették. Mi az oka mégis a pápát körülvevő legendák népszerűségének? Alighanem az, hogy a Vatikán a maga hatalmával, gazdagságával és rendkívüli befolyásával, amellyel egy kontinensen mozgatta a szálakat, eleve megihleti az emberek képzeletét. S hozzá még egy olyan ember, aki nem is rejtegeti, hogy hatalmat és pénzt szeretne csiholni ebből a befolyásból!
Ehhez tegyük hozzá, hogy korunk hitetlen, mindenből kiábrándult tucat-tévénézőjét hidegen hagyják a magasztos elvek, a teológiai viták, ám szereti a vérben és testnedvekben való tunkolást. VI. Sándor, fia, a brutális Cesare Borgia és a csábos, művelt pápalány, Lucrezia ideális triász a vérben-gennyben-méregben való matatásra és tobzódásra. Ráadásul a reneszánsz díszletei között, amikor Leonardo már repülő szerkezetet tervezett, és közben a mocskos római utcákon a brávók kivont tőrrel várakoztak szerelmes áldozatukra a féltékeny férj megbízásából, egy palotában a szépségről vitatkoztak fennkölten, míg a Colosseumnál és a Tiberis maláriát lehelő partján banditák tanyáztak. Együtt van a Borgiák világában a szép és a csúf, a magasztos és az alantas, a jövő és a múlt, Itália fénye és szennye!
VI. Sándor pápa egy maffia-keresztapaként irányította családját és a Pápai Államot. Saját rokonait sakkfiguraként mozgatta, és azon igyekezett, hogy uralma alatt egyesítse Közép-Itáliát, kijátszva a spanyolokat, akik az itáliai csizma orrát, és a franciákat, akik pedig a szárát „harapdálták”. Ennek a(z utókor által akár „nemzetinek” tekinthető) célnak mindent alárendelt, beleértve gyermekeit. Lányát, Lucreziát már 13 évesen hozzáadta Giovanni Sforzához, Pesaro hercegéhez.
Lucrezia kivételes szépség volt Itáliában: bőre fehér volt, a haja szőke, göndör, mint az angyaloké, és szeme kék, mint a félszigetre boruló ég. Ígéretes portéka a hercegnők piacán, és jelentkezőből nem volt hiány. Később a pápa elválasztotta lányát Sforzától, amikor nagyobb vad bukkant fel a láthatáron: Aragóniai Alfonz, a nápolyi király törvénytelen fia. Általa a nem egészen szent életű Szentatya a mesés Nápoly felé nyújtotta ki a karját. Alfonzot később Cesare gyilkolta meg.
A nép ebben a gyilkosságban bűnrészesnek tartotta szegény Lucreziát is. Szeretője, egy spanyol nemes, Pedro Calderón, akitől fia született, szintén a vad Cesare áldozata lett. Így a nép körében elterjedt a pletyka, hogy mindkettőjüknek azért kellett meghalnia, hogy Cesare zavartalanul folytathassa vérfertőző viszonyát Lucreziával.
A huszonegy esztendős özvegy összetört, de apja harmadszor is férjet kerített számára. Végül harmadik férje, I. Alfonz, Ferrara hercege oldalán Lucrezia megtalálta a várva várt boldogságot, miután a házasságkötés után pár évvel apja és bátyja is meghalt. Ferrara hercegasszonyaként maga volt a megtestesült jóság és hitbuzgalom.
Lucreziának méltatlanul keltették rossz hírét, egyebek között olyan zsenik, mint Victor Hugo, Dumas és Gaetano Donizetti. Áldozata volt a pápának, nem tettestársa.
Ha nem is igazságosan ítéli meg, búcsúztassuk el hősnőnket egy kortársa, Jacopo Sannazo versével:
„Itt fekszik Lucretia: hitves, szajha, nagyasszony, és hatodik Sándor kedvese, lánya, menye”
(fordította: Faludy György).
Paár Ádám
