Közjogi harcok nemzete vagyunk! Mostanában vannak, akik az 1989-90-es alkotmányos rendszerhez való visszatérést, vagy annak korrekcióját látják kívánatosnak („alkotmányvédők”), és a Fidesz Alaptörvényét eleve illegitimnek tekintik. Látnunk kell azonban, hogy ilyen nagy közjogi harcok régen is voltak hazánkban.
A magyar parlamentarizmus történetében 1867 óta több ízben került sor arra, hogy a bebetonozott kormányzó mamutpárt és a szétaprózott ellenzék viszonya a robbanásig feszült. A kormánypárt és az ellenzék közötti küzdelem legélesebben az alkotmányos, közjogi kérdések körül zajlott. 1905-1906-ban a közjogi kérdés kis híján szabadságharchoz és polgárháborúhoz vezetett.
Az 1867-es kiegyezés révén olyan bonyolult szisztéma alakult ki, amelyik csak egyeztetési mechanizmusokkal volt működtethető. Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula, a kiegyezési folyamat magyar főszereplői egy percig sem hitték, hogy a kiegyezés révén létrejött rendszer a legjobb. De úgy vélték, hogy az összes lehetőségből, amelyik Magyarország előtt állt, sikerült kiválasztani azt, amelyik a legkevésbé ártalmas a nemzet érdekére nézve, és idővel a rendszer keretei tágíthatók, alakíthatók lesznek. Hosszú távon elképzelhetőnek tűnt, hogy megvalósul a magyar elit régóta dédelgetett álma: a Habsburg-birodalom súlypontja eltolódik kelet felé, Magyarországra, és egy nap Bécs helyett Buda lesz az egész dunai birodalom központja…
Ugyanakkor a Tisza Kálmán vezette balközép, és a náluk is radikálisabb szélsőbal elvfeladásnak tekintette a kiegyezést: ők csakis az 1848-as áprilisi törvényeket tekintették tárgyalási alapnak, hallani sem akartak a közös ügyekről (külügy, hadügy, és ezek fedezésére szolgáló pénzügy), közös hadseregről és közös vámterületről. Itt fel kell hívni a figyelmet egy paradoxonra: a dualizmus egész története során a kiegyezés ellenfelei voltak többségben az ország magyar többségű területein, de – egyetlen kivétellel – kormányra soha nem kerül(het)tek.
Ennek oka, hogy a választójogosultság feltételei a mindenkori kormánypártnak kedveztek, illetve a hatalom egyéb eszközökkel (pl. a választókerületek olyan beosztása, amelyik az ellenzéknek kedvezőtlen, nyílt szavazás, szükség esetén a karhatalom bevetése) is biztosította a kormánypárt leválthatatlanságát. Tisza helyzetfelismerő képességét bizonyítja, hogy képes volt levonni a konzekvenciát: ha kormányra akar kerülni, át kell vinnie pártját a másik oldalra – végül, hosszú előkészítés után, megtörtént a kormányzó Deák-párt és a legnagyobb ellenzéki erő, a balközép egy részének fúziója, és létrejött a Szabadelvű Párt.
Az ellenzéki oldalon megalakult Függetlenségi Párt képviselőinek semmi esélyük nem volt a kormánytúlsúllyal szemben, egyetlen figyelemfelkeltő eszközük a kormányzati munka akadályoztatása (obstrukció) volt, amelyet akkor már buzgón gyakoroltak az angol parlament alsóházának ír képviselői (pl. hosszú, időt húzó beszédekkel tették próbára a kormánypárti honatyák türelmét). Az obstrukció kétélű fegyver volt: biztosította az ellenzék számára a nyilvánosságot, de akadályozta a parlamenti munkát, így alkalmas volt az intézmény tekintélyének a lerombolására. 1904 után végleg elszabadultak az indulatok: Tisza István miniszterelnök, a Generális (Tisza Kálmán) fia Perczel Dezső házelnök segítségével megfékezte az obstrukciót. A válasz nem maradt el: 1904. december 13-án az ellenzék megrongálta a képviselőházi ülésterem bútorzatát, és bántalmazták, majd kidobták a Tisza által felállított teremőrséget. Megtorlásul Ferenc József, élve jogával, feloszlatta a magyar parlamentet.
Az 1905 januárjára kiírt választást igen szoros versenyben a Függetlenségi Párt nyerte meg – az a párt, amelyik felforgatta volna a dualista rendszert: 166 mandátumot szerzett, míg a kormánypárt 159-et. Ferenc József csak nehezen fogadta el Tisza lemondását, de nem a Függetlenségi Párt által vezetett, és négy másik pártból álló koalíciónak adott kormányalakítási felhatalmazást, hanem 1905. június 18-án báró Fejérváry Géza testőrparancsnokot nevezte ki miniszterelnökké (az ún. „darabontkormány”). Jellemző, hogy a 72 éves Fejérváryt semmi nem kötötte Magyarországhoz, ő katonaemberként a hadsereghez és közvetlenül az uralkodóhoz volt lojális, ezért Ferenc József megbízott benne.
Fejérváry kinevezésétől számítva szűk egy éven keresztül a magyar társadalom a „hideg szabadságharc” légkörében élt, és kevés híja volt annak, hogy a viszály átcsapjon „forró” konfliktusba. A koalíció népszerűségét növelte, hogy a politikai válságnak volt némi magyar-osztrák ellentét színezete is, amelyet a koalíció „kurucos”, nemzetvédő jelszavakkal igyekezett kidomborítani. A megyékben ellenállást hirdettek a „törvénytelen” kormánnyal szemben. Néhány helységben drámai jelenetekre került sor. Debrecenben megverték a kormány által kinevezett főispánt. A politikai válság hatott a kultúrára: ahogyan 1849 után, ismét divatba jött a magyaros (vagy annak vélt) viselet, a kuruc nóta. Zászlót bontott tulipános mozgalom: a koalíció hívei bojkottot hirdettek az osztrák áruk ellen, így tiltakozva az ország önállóságának megsértése miatt. A mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai tulipánjelvényt viseltek a ruhájukon (a tulipános mozgalom egyik jelentős alakja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt). Bécsben pedig fontolóra vették Magyarország katonai megszállását (1848-49 óta először!).
Közben Fejérváry belügyminisztere, Kristóffy József egy huszárvágással mozgósította a koalíció ellen a polgári radikális értelmiséget és a szociáldemokráciát. A belügyminiszter paktumot kötött Garami Ernővel, a szociáldemokraták vezetőjével, amely szerint a kormány kiterjeszti a választójogot, cserében a szociáldemokrácia támogatásáért. Jászi Oszkár megszervezte az Általános Titkos Választójogi Ligát, amelyik Kristóffy reformtörekvésének igyekezett hangulatot csinálni. Az ügyes sakkhúzás nemcsak a koalíció híveit ijesztette meg, de a Szabadelvű Párt körében is nyugtalanságot keltett. A két politikai tábor között ugyanis alapvetően egyetértés volt abban a tekintetben, hogy nem tekintették tárgyalófélnek a „hazátlan bitangnak” nevezett szociáldemokratákat és a polgári radikálisokat (Kristóffy tehát szerintük átlépett egy határt). A „hazafiatlan” és „kozmopolita” jelzők (utóbbi már akkor is kétértelmű volt, jelenthette akár a „zsidót” is) először váltak a lejárató gyűlöletkampány elemeivé, hogy a századfordulótól máig ívelő karriert fussanak be.
Amilyen gyorsan kialakult a válság, olyan gyorsan elcsitultak a kedélyek, legalábbis látszólag. A koalíció végül, megijedve a Kristóffy-Garami paktumtól, az általános és titkos választójog követelésétől, minden kérdésben engedett Ferenc Józsefnek: ez volt az ára annak, hogy kormányra kerülhetett. 1906.április 8-án Wekerle Sándor vezetésével alakult meg a koalíciós kormány a Függetlenségi Párt, a Katolikus Néppárt és az Alkotmánypárt részvételével. A császár-király embere, Fejérváry 1914-ben halt meg, teljes jelentéktelenségben. Minden visszatért a régi kerékvágásba, egy kivétellel: az új kormány nem térhetett ki a választójog bővítésének kérdése elől. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy a „harmadik erő”, a polgári radikális és szocialista baloldal, vagyis az „utcai ellenzék” először lépett fel szervezetten a közéletben. A Kristóffy által kiengedett szellemet nem lehetett többé visszagyömöszölni a palackba. Nem lehetett hazaküldeni az utcáról azokat a tömegeket, amelyek először hallatták hangjukat a politikában.…A feszültség fokozódott a közéletben, és a „boldog békeidők” végleg illúziója elillant.
Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!
