A szerző a Párbeszéd Magyarországért (PM) párt országgyűlési képviselője

A magyarországi cigányság igen összetett és szerteágazó nehézségekkel küzd. A hazai romakutatásokból tudjuk, hogy oktatási, foglakoztatási, egészségügyi, lakhatási helyzetük sokkal rosszabb, mint a többségi társadalomé. E kisebbségi közösségek életét nem csak szociológiai értelemben vett hátrányos helyzetűk – melyben sok nem-romával is osztoznak --, de kirekesztettségüket diszkrimináció is nehezíti.

A kérdést ugyanakkor tovább bonyolítja az a tény is, hogy a cigányság maga is rendkívül heterogén. A cigányság az alkotmányban nevesített 13 hazai kisebbségi közösség egyike, akiket különjogok illetnek meg, amelyeket a magyar államnak kötelessége biztosítani számukra.

A rendszerváltás óta a kormányzatok az elvi stratégia-alkotás szintjén e kihívásokra adott válaszok kettősségét hangsúlyozták, vagyis, hogy a „cigánykérdés” egyszerre etnikai-kulturális és szociális-gazdasági kérdés. Nem is lehet vagy-vagy választ adni. Ugyanakkor az előbbi a mi szemünkben mindenképpen a hangsúlyosabb a kettő közül.

Az oktatási problémák külön kiemelendőek. A cigányság többségtől való elkülönítése, az iskolák közötti illetve az iskolán belüli szegregáció miatt már egész kisgyermekkorban megfigyelhető. A szegregált intézmények jelentős része ráadásul rossz minőségű infrastruktúrával rendelkezik, alulfinanszírozott és (hatalmas tisztelet a kivételnek!) jellemzően alacsonyabb szakmai kompetenciával rendelkező pedagógusok alkotják a tanári kart. Ezek az iskolák így képtelenek kompenzálni a rossz társadalmi helyzetből hozott hátrányokat. A deszegregációs politikának tehát mindenképpen prioritást kell kapnia a jövőben (lásd: http://parbeszedmagyarorszagert.hu/szovetsegi-megallapodas      ). Nehézséget jelent viszont, hogy a leghátrányosabb helyzetű kistérségekben nagyon magas a romák aránya, így valódi társadalmi integrációt csak az jelentheti, ha az oktatás méltányossági problémáinak felszámolása mellett a regionális különbségek enyhítésére is sor kerül. Összegezve tehát: a cigányság problémáit nem lehet leszűkíteni a szociálpolitikai kihívásokra, hanem annak etnikai-kulturális dimenziója is van, épp a kisebbségi különjogok, és a diszkriminációból fakadó hátrányok, de a roma közösségek (többes számban!) nyelvi-kulturális hagyományai okán is. Ám a hangsúly, ezzel együtt is, a roma és nem-roma hátrányos helyzetűek támogatásán kell hogy legyen!

Habár a kormány a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiában behatóan foglalkozik a szegénységgel, a konkrét szakpolitikai intézkedések (közmunkaprogram, segélyezési politikában a büntetés kihangsúlyozása, a legrászorulóbbak kiadásainak növekedése, stb.) az abban foglaltaknak teljesen ellentmondanak. A jelenlegi kormány minden intézkdése a romák helyzetét rontja.

A jövőben tehát kormányzati prioritássá kell tenni az elesettek szociális helyzetének megoldását és ehhez szükség van nemzeti konszenzusra. A romák problémái azonban (például a diszkrimináció miatt) még túl is mutatnak ezeken. A cigányságot külön célzó cselekvési tervek kidolgozásához, és ezek alapján programok beindításához azonban objektív adatokra lenne szükség ahhoz, hogy meghatározzuk, ki számít romának és ki nem. Csakhogy – és ez paradox helyzetet idéz elő – nem is lehetséges „objektív” módon megállapítani, „definiálni”, ki a roma, és ki nem az. Ennek a „vitának” hosszú hagyománya van a társadalomtudományokban, ám ezek részben egymásnak is ellentmondanak, és nem a politika dolga eldönteni őket.

Éppen ezért, egy az Országgyűlés felügyelete alatt működő „romaügyi” agytröszt létrehozására nem feltétlenül van szükség. A cigányság helyzetével foglalkozó tudásmennyiség már így is hatalmas, Ferge Zsuzsától Havas Gáborig, Ladányi Jánostól Zolnay Jánosig, Kertesi Gábortól Neményi Máriáig, sok-sok kutatás, az Autonómia Alapítványtól az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványig számos gyakorlati tapasztalat és jó gyakorlat gyűlt össze. A Kormánynak is van roma-programja, csak éppen minden szakpolitikája ellentmond annak. A következő kormány egyik első dolga az kell hogy legyen, hogy hogy végrehajtsa a korábban a politikai pártok konszenzusával elfogadott „Legyen jobb a gyermekeknek!” – Gyermekszegénység Elleni Nemzeti programot

Összefoglalva: inkább a ténylegesen megvalósítható programokra kellene fókuszálni, amelyhez egy új kormányzat politikai akaratára és bátorságára lesz szükség. Ez a válaszunk a 3. kérdésre; s itt elég talán utalni a negyedik alaptörvény-módosításra hivatkozva benyújtott kormánypárti törvényjavaslatra, mely lényegileg szentesíti, kodifikálja a szegregációt.

A kapacitásokat a pártok közötti „süketek párbeszéde” helyett inkább az érdekegyeztetésekre, a civilek, az érintettek minél szélesebkörű bevonására érdemes felhasználni a jövőben. A Párbeszéd Magyarországért ugyanakkor – nevéből fakadóan – ahogyan eddig, úgy ezután sem zárkózik el az erről folytatott értelmes párbeszédtől. Ám ezen a területen a cselekvésben – például a megalkuvás nélküli deszegregációban és a gyermekszegénység elleni határozott lépésekben – jobban hiszünk.