Mindebben csak annyi újdonságra nem reflektált még a magyar társadalom, hogy 2012. januárban ezt maga a párt vezére jelentette ki.

Nem sokkal később február 16-án Vona Gábor már Pintér Sándor belügyminiszterrel vitázhatott a Corvinus Egyetem Tárcatükör rendezvénysorozatában. Ez utóbbi sok vihart kavart, a jól megszokott érvek és ellenérvek hangzottak el, s mindaddig magamban Török Gábornak adtam igazat (ld. blogbejegyzését itt.), amíg eszembe nem jutott a pártvezér beszéde. Noha kétségtelenül nem kötelező egy rendezvényen Vona Gábort úgy szerepeltetni, mint a cigánybűnözés szakértőjét, de mint a parlamenti párt vezetője miért ne fogalmazhatná meg az álláspontját egy vitában. Legalább így az érvek döntenek, nem pedig az, hogy ki kinek tudja megmondani, hogy nem szalonképes. Mindez a képlet azonban alaposan megváltozik, ha a vita egyik szereplője kijelenti magáról, hogy ő nem is akar demokrata lenni. (Az egészen más, ha mások jelentik ki róla.)

 

A nem-demokratikus öndefiníció ugyanis feladja a labdát a magát demokratikusnak valló többségnek. Például Németországban Marx írásai a rendszer felforgatási szándéka miatt nem jelenhettek meg, s noha más tekintetben cenzúra nem volt, a munkássajtót üldözték. Szocialista tankönyveink ezt még méltatlankodva írták meg, de talán mai szemmel nézve mondhatjuk, hogy nem véletlen üldözték. Marx kénytelen volt székhelyét áttenni Franciaországba, de aztán ott is betiltásra került. Aki ugyanis a fennálló státus quo-t gyökeresen fel akarja forgatni, annak lehet, hogy igaza van, de a rezsimnek ezt nem kötelessége tolerálni, ilyenkor szokott a hatalom hazaárulásról, meg felségárulásról beszélni. Ha úgy tetszik, benne lehetne a mai médiatörvényünkben is, hogy a szólásszabadságnak az alkotmányos rendszerünk megtámadása a határa.

 

Most a státus quo a demokrácia. Az önmagát is keresgélő Európa egyre cizelláltabban próbálja kifejezésre juttatni mit is ért ez alatt. (Ahogy erről az MPK vezércikkeiben is olvashattak már itt.) Egy igen szűk értelmezésben a demokrácia a többség akarata, de tudjuk, hogy ebből a többség zsarnoksága következhet. Ezért ma a demokrácia sokkal inkább a kisebbségi vélemények és érdekek méltányos kezelését jelenti. A Nyugat és a magyar kormány konfliktusa le is egyszerűsíthető erre a képletre: Magyarország a többség demokráciájának filozófiáját, a Nyugat pedig a kisebbségben lévők jogait akarja érvényre juttatni. Ezért van az, hogy az EU nyelvpolitikájában támogatja a kisebbségi nyelvek egyenértékű használatát. Ha pusztán a többségből indulna ki, akkor az EU-képviselők csak angolul, németül, esetleg más nagyobb nyelven szólalhatnának fel, de magyarul semmi szín alatt sem. Térjünk azonban vissza a Jobbikhoz.

 

Ha valaki kijelenti a pártjáról, hogy nem demokratikus párt, akkor gondolom, a tágabb demokratikus felfogással sem tud azonosulni, nem hogy a szigorúbbal. Nem a többség álláspontját tekinti legitimnek, hanem ahogy az egy nem demokratához illik, neki csak a saját igaza és annak a másikra való erőltetése, vagyis csak az erő számít. Kell-e azonban olyan valakivel beszélgetni bármiről is, aki közli velünk, hogy amint erősebb lesz nálunk, nem érdekli, miről mit gondolunk, mit mondunk, mit szeretnénk. Egy ilyen antiszociális viselkedés nyílt deklarálásával szemben nem biztos, hogy az a helyes stratégia, hogy gesztusként úgy vitatkozzunk velük, mintha ez nem történt volna meg. Marxot sem igen hatotta volna meg, ha azt mondják neki, ne akarjon proletárdiktatúrát, mert lám mi is igyekszünk több lehetőséget adni a munkásosztálynak, próbáljon ő is tanulni ebből a demokratikus példából.

 

Azt sem értem, hogy a Jobbik – azok után, hogy szerinte nem érték a demokrácia – miből gondolja, hogy nekik a médiában ugyanolyan felületet kell biztosítani, mint másnak? Mert persze nem biztosítanak nekik, de miért kellene, ha azt sugallják, őket se érdekelné a kisebbség, ha módjukban volna kiközösíteni őket? Miből gondolják, hogy a parlamentben egyáltalán számításba kell venni a szavazataikat, ha ugyanis nem demokratikus párt kívánnak lenni, milyen alapon gondolják, hogy velük szembe be kell tartani a demokratikus játékszabályokat? Voltaképp bármelyik pillanatban hozhatna a parlament egy olyan döntést, hogy aki magát nem demokratikus pártnak nevezi, az azonnal betiltható, és feloszlatható.

 

Rendben, de mi van akkor – kérdezhetnék – ha a Jobbik magát demokratikus pártként definiálná, akkor már mindent megtehetne? Nem sokkal erkölcsösebb így, hogy legalább kimutatja a foga fehérjét? – Ez egy nagyon fontos kérdés, de egyrészt nem állítottam, hogy aki magát demokratának mondja, az mindent megtehet, csupán azt, hogy aki magát nem nevezi annak, az kitehető a pálya szélére. Másrészt lehetőségek nyílnak meg, ha valaki magát demokrataként jelöli, miközben nem az. Vona ugyanis azzal, hogy kijelentette, nem kíván a Jobbik demokrata párt lenni, kifogta a szelet mindazok vitorlájából, akik bármit számon akarnak kérni rajta. Harmadszor pedig van valami alapvető, amit nem értünk a demokrácia működéséből, ha azt gondoljuk, hogy egy abszolút erkölcs helyezhető fölé. A demokráciák nem az abszolút erkölcs alapján működnek. Például lehet, hogy valakiről tudjuk, hogy bűnöző, de ha nincsenek vele szemben bizonyítékok, mert pl. azokat nem jogszerűen szerezték be, akkor nem ítélhető el, mert a jogi eljárás fontosabb a demokráciában, mint a végső erkölcs. Épp azért, mert a súlyok és ellensúlyok rendszerének működése fontosabb, mint az igazság.

 

A demokráciákban lehet rengeteg színjáték, aminek jó példáját mutatják a politikusok. De az nem lehet, hogy a média zsarolható, vagy megfélemlíthető állapotba kerüljön. A diktatúrákban a diktátorról soha semmi rossz nem írható meg. Nem fordulhat elő, hogy valami téves, vagy terhelő megjelenjen a vezérről. Az autokráciák, az abszolutizmusok, a diktatúrák ugyanis mindig rendet és erkölcsi igazságosságot ígérnek, s az emberek hajlamosak el is hinni, hogy a vezető birtokában van az abszolút erkölcsnek. A demokráciák ilyesmit magukról nem állítanak. A végeredmény viszont az, hogy a diktátorokról hazájukban a terhelő igaz állítások sem jelennek meg a végén. Bár a demokráciákban sok igazságtalanság éri a politikusokat, olyasmi nem fordulhat elő, hogyha valaki az igazat mondja róluk, és ezt be is tudja bizonyítani, emiatt börtönbe kerül. Sőt, a jobb demokráciákban a politikusokkal szemben még a tévedés jogának lehetősége is megvan.