Ha a turista – különösen, ha magyar az illető – Isztambulban jár, a kötelező turistalátványosságok mellett érdemes kicsit mélyebben is megismerni a nyüzsgő metropolisz „lelkét”, mentalitását. Ehhez a legjobb „alapanyag” Orhan Pamuk Nobel-díjas, helyi író Isztambul című regénye. A könyv óriási élmény, nemcsak amiatt, mert a város személyes kalauza és fantasztikusan őszinte vallomás egyszerre. Pamuk könyvében végig ott bujkál a nyugatosodni vágyó török értelmiség meghasonlottsága önmagával, saját népével, az egykori Ottomán Birodalommal és a Kemál által életre hívott modern Török Köztársaság erőltetett szellemiségével szemben.
A török értelmiség sorsa ugyanis talán még a magyarénál is kacifántosabb, a bizánci kultúra emlékéhez természetesen nem tudják kötni magukat, problémás az egykori virágzó Birodalomhoz fűződő viszony is. Hiszen a fejlett városépítészet, a virágzó kultúra vonzó lehet a törökök számára, azonban annak archaikus-keleti értékvilága elidegeníti az utódokat. Nem lehetséges a Kemál-féle rendszerrel való azonosulás sem, hiszen az teljes egészében megtagadja az iszlám civilizáció örökségét, erőszakos reformokkal teremt modern államot, amely Kelet és Nyugat határán lavírozva egyikkel sem képes megbékélni.
Emellett az Ottomán Birodalom több száz éven átnyúló hanyatlása szintén rányomja a bélyegét Isztambulra. A város lakóinak egészen a 20. század második feléig azzal kellett együtt élni, hogy egykoron a világ egyik központjának tartott városuk, hogyan válik egy egyre inkább perifériára szoruló birodalom egyre szegényesebb fővárosává, hogy a húszas években aztán még főváros státusát is elveszítse. Pamuk ezt a kollektív melankóliát hüzünnek nevezi, amely szó szerint szomorúságot jelent, ám a szónak van egy hiányérzethez kapcsolódó jelentéstartalma is.
Idehaza az utóbbi hetek legnagyobb botránya Kertész Ákos nyílt levele volt az Amerikai Népszavában, holott tulajdonképpen semmilyen újdonsággal nem szolgált, csak a meghasonlott magyar baloldali értelmiség toposzát halmozza egymásra: a holokauszttal kapcsolatos nemzeti felelősség elkenésétől a „genetikailag” szolgalelkű nemzetig. A jobboldali publicisztika – ahogy annak lennie kell – rögtön lehazaárulózta Kertészt, a radikálisabbak a budapesti díszpolgári cím elvételét javasolták. Business as usual, mondja az angol; ezer ilyen volt és lesz is még. Ami a történetben mégis érdekes, hogy miért ismétlődnek újra és újra ezek a motívumok a hazai közéletben anélkül, hogy az álláspontok egy jottányit is közelebb kerülnének egymáshoz.
Minden bizonnyal a magyar társadalomnak is megvan a maga hüzünje – amiben vastagon benn van a 20. század összes vesztesége, de gyökerei talán még mélyebbre nyúlnak vissza – csak a mi értelmiségeink, különösen a baloldaliak nem tudnak vele mit kezdeni. A baloldal mint a nyugati progresszió egy igaz letéteményese fölényes magabiztossággal kezeli le a provinciálisnak és elmaradottnak tartott nemzeti gondolkodást. Holott ezzel a magatartásával teljes parkolópályára állítja magát, hiszen – egy-két kivételtől eltekintve – nem képes beilleszkedni a nyugati szellemi életbe sem. Ezért képtelen megérteni a jelenlegi kormányzat – kétségkívül meglehetősen suta és giccses – kísérleteit a kohézió megteremtésére a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatától az Alkotmány asztaláig.
Pamuk könyvében – liberális értelmiségi volta ellenére – hosszú oldalakon keresztül képes írni arról, hogy bármennyire is nyugati minták alapján nőtt fel, mégsem lett eléggé nyugati, hanem ott ragadt valahol az országához hasonlóan a két világ között. Őszintén beszél arról, mennyire fájó számára az egykori Birodalom romjainak a látványa, a nagyság elvesztésének érzete. Ugyanakkor ebben nincs semmilyen mesterkélt nacionalizmus, egyszerűen azonosul az őt körülvevő közösség lelkületével. Érdemes lenne tanulni tőle.
