Egy kormánytisztviselő hölgy sírva meséli az egyik betelefonálós rádióműsorban eltávolításának szerinte megalázó történetét. Minden ok nélkül rúgják ki az embereket, a maradottak pedig félnek, mondja zaklatottan. Egy ismerősöm hasonló történetet mesél: az egyik adóhivatalban váratlanul leváltottak egy sor osztályvezetőt, akik pedig értettek a dolgukhoz - de ez mit sem számított, politikailag megbízhatókat tesznek a helyükre, akiknek viszont alig van szakmai tapasztalatuk. Több vidéki tanár mesélte nekem, hogy az utóbbi időben a fideszes önkormányzatok megvonják, vagy csökkentik a cafetériákat és létszámleépítésre készülnek. Az önkormányzati hivatalban pedig már több irodavezetőnek búcsúznia kellett a hivatalától.

Mivel egyik esetet sem ismerem a maga részleteiben, nem volt alkalmam a munkáltatókkal beszélni, érdemes a fenti eseteket óvatossággal kezelni. Aki elveszíti az állását, természetes, hogy többnyire méltánytalannak és igazságtalannak érzi a történteket, holott lehet, hogy súlyos hibákat vétett munkavégzése során. Ráadásul nem a mostani Fidesz-kormány az első, amelyik a központi kormányzatban személycseréket hajt végre az apparátusban, és a mi országunkban amúgy is erős szokott lenni az a– a Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és mások által is oly régen megírt – csábítás, hogy ismerősöket, barátokat, rokonokat tegyenek egyes pozíciókba, és ezátal egy , a hatalomhoz hű réteget alakítsanak ki az államigazgatásban.

Ami engem mindezek ellenére komolyan gondolkodóba ejt, az a félelem érzete. Ezeknek a történeteknek többnyire közös jellemzője, hogy az érintettek nem mernek a nyilvánosságnak nyilatkozni, vagy ha igen, akkor is csak név nélkül. Különösen azok érzik megfélemlítve magukat, akik kisebb településeken laknak - ha egyszer ott kirúgják őket, nagyon nehezen találnak ismét állást a szűkös munkalehetőségek miatt. Jobb tehát nyíltan nem lázadozni.

Hogy mennyire megalapozottak ezek a félelmek, megint nem tudom eldönteni, mert minden egyes eset más és más. Ennek ellenére az kijelenthető, hogy a közszférában a korábbiaknál és az általam tapasztaltaknál (nyolc évig voltam középiskolai tanár) erőteljesebben megjelent az attól való szorongás, hogy a közszféra tagjait politikai hűség alapján válogatják ki. Lehet, hogy ezek a félelmek eltúlzottak, de a korábbi ciklusokhoz képest van egy fontos változás: ez pedig a kormánytisztviselők (tipikusan a minisztériumok és háttérszerveihez tartozó köztisztviselők) indoklás nélküli felmentésének lehetősége, amit később kiterjesztettek, megkönnyítve az önkormányzati köztisztviselők felmentését is. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentését, de nem visszamenőlegesen és csak májusi hatállyal. Átszervezésre, létszámleépítésre hivatkozva a kormány pedig ezután is végrehajthat elbocsátásokat. A félelemnek tehát van némi alapja, de csak az adott konkrét eset alapos vizsgálata deríthetne arra fényt, mennyire voltak politikailag motiváltak az elbocsátások a közszférában, ám ennek bizonyítása eléggé problematikus.

Akármi is a valós helyzet, ahhoz az íratlan alapkövetelményhez a mindenkori hatalmon lévőknek tartaniuk kell magukat, hogy ha már az elbocsátás eleve népszerűtlen eszközéhez folyamodnak, akkor azt a lehetőségekhez képest humánusan és csak indokoltan tegyék. Ha viszont megalázza a mindenkori kormányzat a beosztottjait, akkor halálos ellenségeket termelhet ki magából. Egyáltalán nem biztos, hogy az eltávolítottak közül nem akad olyan ember, aki szolgálati titkokat másolt le magának és arra vár, hogy a megfelelő pillanatban a kormányzat ellenfeleihez eljutassa- különösen akkor, ha vérig sértettnek érzi magát. És akkor már a kormányzat is elkezdhet egy kicsit félni ezektől az eltávolított emberektől.

Bár macerásabb, lassúbb, de hosszabb távon mind az aktuális kormánynak, mind az alkalmazottainak megéri partneri, félelemmentes légkör kialakítani egymással.