A médiatörvény magasra csapott hullámai közepette folyamatosan elfogott azon érzés, hogy én ezt mintha már hallottam, vagy olvastam volna valahol, valamikor régen. A kormányon lévő Fidesz és a kormányzat mostani megszólalásai egy részében folyamatosan előjön az a narratíva, hogy a szocialisták tüzelik a külföldi bírálatokat (lásd Deutsch Tamás EP képviselő minapi csatlakozását a Facebook használóinak ezt hangoztató csoportjához), eszerint ők és egyes befolyásos liberális értelmiségiek keltik hazánk rossz hírét. Ezenkívül a kormány tisztviselőinek, és a Fidesz egyes politikusainak nyilatkozatnak van  egyfajta „egyedül maradtunk a világban!”, „minket alig értenek meg külföldön, pedig mi jót akarunk!”, „támadják Magyarországot egyes belső erők felhasználásával külföldön” érzete, sugallata is. Ezt különösen felerősítette Orbán Viktor múlt heti strasbourgi szereplése, amikor úgy értelmezte a bírálatok egy részét, hogy azok a magyar népet támadják, amelyet ő most megvéd.

11 éve már ennek, de megtörtént, hogy a Szerbia elleni NATO-légitámadásokkal kapcsolatos magyar hozzáállás vitájában is elhangzott az első-Orbán kormány idején az állítás az akkori balliberális ellenzék (MSZP, SZDSZ) ellen, hogy megszólalásaikkal magyar érdekeket sértenek. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Parlamentben felolvasta azoknak a neveit, akik szerinte rossz hírét keltik Magyarországnak. A „státusztörvényt” követő 2001-es Năstase-Orbán megállapodás után pedig többször megfogalmazódott, hogy rossz, hogy az ellenzék külföldön támadja Magyarországot. Még hazaárulózás is volt a ciklus végén az T. Házban (sokadjára történelmünkben, és nem is utoljára). De ez persze visszafelé is működött: a 2006-os őszi zavargásokat követően a Fideszt vádolták meg azzal, hogy alaptalanul rágalmazza az országot, mert jogsértőnek nevezte az október 23-i rendőri fellépést külföldi partnerei előtt is.

Csakhogy nem pusztán a politikusokat, hanem más közéleti szereplőket is áthatotta ez a szembenállás, közvetlenül a rendszerváltozás előtt az 1987-es lakitelki találkozó kapcsán. Az akkori, Csoóri Sándor fémjelezte „népiek” úgy érezték, hogy jogtalanul vádolták meg őket külföldön az antiszemitizmussal. Az 1990-es években először Lovas István, majd Bayer Zsolt, a magyar jobboldali újságírás harcos publicistái állították, hogy itthoni liberálisok aknamunkája hozta okozta a külföldi újságok magyar jobboldalt elítélő cikkeit - ezt azzal támasztották alá, hogy egyes nyugati szerzők magyarok voltak, vagy magyar forrásból (pl. Konrád György, Haraszti Miklós) tájékozódtak. Az ellenoldal sem volt rest, s ellenfeleit silány provincializmussal, olykor mucsaisággal vádolta meg.

Lehet azonban még visszább menni, s meg sem állunk a XIX. századig: amikor például a dualizmus nemzetiségi politikáját (különösen a Memorandum-pert) bírálták külföldi újságokban, akkor az volt a magyar politikusok egy részének reakciója, hogy hazai felbujtók külföldi ismerőseiket fellármázták, és így érték el, hogy külföldi újságokban lejárassák Magyarországot.

De talán kanyarodjunk vissza a mához, a sokadik szerepcseréhez: most a kormány, és a Fidesz megnyilatkozói vádolják hazai ellenfeleiket azzal, hogy külföldre mennek panaszkodni az ország ellen. Az idő múlik, de a magyar közéleti diskurzus eme sajátossága egyelőre kiirthatatlanul megmaradni látszik. Csak a szereplők változnak, a mondanivaló e tekintetben nem. Egyre viszont régen is, és most is alkalmas volt mindez: fokozza a közéleti szereplők szembenállását, gyengíti a politikai szereplők összefogásának esélyét fontos kérdésekben.