Antal Attila antal@meltanyossag.hu
A magánnyugdíjpénztári megtakarításaink állam általi felszívása rövid távon nyilvánvalóan a költségvetési célok teljesítését, valamint a tervezett adó-átalakítás megvalósítását szolgálja. Kérdéses azonban, hogy mit gondol a második Orbán-kormány az öngondoskodásról és szembe tud-e menni a társadalmi fenntarthatóság elvével?
Biztosak lehetünk abban, hogy az új kabinet tűzön-vízen keresztülvinni kívánt „egyszeri nagyarányú” adócsökkentésben testet öltő dogmája, valamint a gazdaságpolitika nyitánya (a hiánycélok növelésének kudarca) között feszülő ellentétet a kormány valamilyen módon fel fogja oldani. Vagyis pluszforrást hoz be a rendszerbe. Ez meg is történt a bankadóval, s ezt fejelte meg az említett magánnyugdíjpénztári manőver és a további válságadók. Ennek kapcsán mára toposszá vált az, hogy a kormány „jóllakatta a kecskét, s a káposzta is megmaradt”: vagyis megszorítás nélkül képes adócsökkentést elérni, eddig „ismeretlen” források bevonásával. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „válságadók” mechanizmusán, valamint a lakosságra, a vállalkozásokra, a munkahelyteremtésre gyakorolt hatásukon túl, ehelyütt egyetlen következményre koncentrálok: az intézkedéseknek az öngondoskodásra való hatására.
A rendszerváltás után az öngondoskodás olyan keserű pirulának tűnt, amelyet a szocialista kormányok, még inkább azok liberális „nyúlványai” kívántak a lakosság torkán leerőltetni. A pirulának, azonban mindenképp volt legalább annyi hatása, hogy az emberek elkezdtek némi felelősséggel gondolkodni jövőjüket illetően. A rendszer jól-rosszul, de működött. Ez persze nem jelentette azt, hogy a választók hajlandók lettek volna ennél tovább is menni, az egészségügyi és tanulási hozzájárulások (magyarosan: co-paymnet) kísérletei rendre elbuktak. Azonban, ha volt valami hozadéka az elmúlt 20 év szocialista-liberális kormányzásainak az mindenképp abban keresendő, hogy legalább az öngondoskodási szándék magvát elültették a társadalomban (még ha az nem is szökkent minden tekintetben szárba).
Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez tág értelemben felfogott „öngondoskodás” érték-e valójában? Manapság lépten-nyomon olvashatunk a fenntarthatóságról, a fenntartható fejlődésről. Ezt a Brundtland-jelentés a környezet vonatkozásában olyan fejlődésként határozta meg, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ha ezt a társadalomra kívánjuk alkalmazni, akkor azzal szembesülünk, hogy a jelen generációknak mindent meg kell(ene) tenniük annak érdekében, hogy a levegyék a jövő generációk válláról a terhet: vagyis már most gondoskodni kell(ene) nem csak a nyugdíjról, hanem általában is az inaktív kor egész életszínvonaláról (amelynek a nyugdíj csupán egyetlen – azonban kétségtelenül a legfontosabb – eleme). Ezt akként összegezhetjük, hogy meg kell(ene) valósulnia a generációk közötti igazságosság elvének, vagyis a jelen generációi nem terhelhetik túl a jövőt azzal, hogy nem takarítanak meg maguk számára elegendő javakat. Az öngondoskodás másik fontos eleme az államfüggőség enyhítése: vagyis az önmagunkról való gondoskodás privatizálása, ennek minden előnyével és kockázatával.
A magánnyugdíj-rendszer kivéreztetése, és az első pillanattól kezdve az állami nyugdíj mellett beindított masszív kampány, épp az öngondoskodás, a társadalmi fenntarthatóság elvét veszélyeztetheti – főként akkor, ha nem nyújt garanciákat az állam arra, hogy a kereső jobban fog járni. Lehet, hogy a „Lajtán túl” nem általános a magánnyugdíjpénztári rendszer, de általános a megtakarítási hajlandóság és a polgár önmagáért való felelősségének ethosza. Ismert történelmi okok miatt, talán nem célszerűtlen ezeket az érzeteket – még ha, mesterséges módon is, de – ébresztgetni a Lajtán innen is, ahogyan több kelet-európai államban is van magán-pillér. Megjegyzendő, hogy az orbáni sarchoz hasonló intézkedések máshol is bevezetésre kerültek, de általában megfelelő garanciákkal (az állami beavatkozás korlátozása, a magánpénztári rendszer életképességének megőrzése) párhuzamosan. A mostani intézkedések amellett, hogy „megölik” a magánpénztári rendszert, nem kedveznek az önkéntes befizetéseknek sem (kinek van kedve új önkéntes számla nyitására, ha még a kötelező pénztár is bizonytalan), amelyek egyébként hozzájárulhatnának a nyugdíj feletti – már említett – életszínvonalhoz.
Kérdés, hogy a második Orbán-kormány végképp le kíván-e számolni az öngondoskodás, a társadalmi felelősség Lajtán túli elveivel, vagy pedig azokat az állami pilléren belül kívánja megvalósítani – itt még nem látunk tisztán. További kérdés, hogy a költségvetési egyensúly fenntartásához, valamint az adóátrendezéshez valóban szükség van-e a jövő megtakarításainak elbizonytalanítására? Ha a kormány ezen az úton halad tovább, akkor rálép a generációk közötti igazságosságának felborításának útjára, aránytalanul nagy terhet téve a jövő generációinak vállára, hiszen ha mi magunk nem biztosítjuk a megfelelő életszínvonalat szépkorunkra, akkor az utódainkra hárul (már a vannak ilyenek, s persze, ha bírják is pénztárcával).
