Most, hogy a közmédiumok élére nemrég új vezetők kerültek, több korábbi döntés felülvizsgálata előtt megnyílhat az út. Szerintem ide tartozik Such György, a Magyar Rádió korábbi vezetőjének négy évvel ezelőtti döntése, amelyik felszámolta a közszolgálati rádió külföldi országoknak szóló idegen nyelvű adásait, így az angol és a német nyelvűt is.

Az indoklás nem volt túl bonyolult: a mai digitalizált világban abszurd ezeket a rövidhullámú adásokat fenntartani. És valóban: akik még érett fővel éltek az 1989-90-es rendszerváltozás előtt, és velem együtt hallgatták a Szabad Európa Rádió (SZER) adásait, tanúsíthatják: volt valami izgalom abban, hogy sikerült-e a keresőgombot és a rádióantennát úgy beállítani, hogy a SZER műsora az állami zavarás ellenére valamennyire hallható legyen. De még ha nem is volt zavarás, akkor is igaz: ha egy adást a rövidhullámon hallgatunk, akkor azon kapjuk magunkat, hogy több ezer kilométerre található országok rádióinak különleges hangvilága jön be, de erősen változó minőségben. Ilyen értelemben igaza volt Such Györgynek: erősen kérdéses, hogy ezeket a rövidhullámú adásokat így érdemes volt fenntartani.

Csakhogy ez már akkor álprobléma volt: a rádiók adásaiknak online sugárzását már az 1990-es évek végére megoldották. Ennek köszönhető, hogy Budapesten az internetnek hála kristálytiszta minőségben hallható a több ezer kilométeres távolságban lévő amerikai közszolgálati rádió (NPR), vagy a Belgrádi Rádió, esetleg az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adása. Utóbbi középhullámon errefelé nem igen jön be, de interneten tisztán hallható.

Mindenesetre a hozzánk hasonló nagyságú Csehországban nem hogy nem fejlesztették vissza a külföldnek szóló rádióadásokat, hanem igyekezték kiaknázni az internet nyújtotta fantasztikus lehetőségeket. A Prágai Rádió külföldieknek szóló honlapja a csehen kívül 5 nyelven (angol, német, orosz, francia, spanyol) kínál részletes információkat, ezen kívül meghallgatható rádióadások, és számítógépre letölthető hanganyagok (podcasting) is megtalálhatóak a honlapon. Hozzá kell tenni, hogy a Prágai Rádió nem idilli képet igyekszik festeni az országról, beszámol részletesen az aktuális történésekről, a politikai élet zavarairól is (volt miről, hiszen a korábbi években rendszeresek voltak a kormányválságok, illetve a kormányalakítási nehézségek), ugyanakkor él azzal a lehetőséggel, hogy a cseh kultúráról, városokról, és egyéb idegenforgalmi nevezetességekről tudósítson.

De a kb. fele akkora Szlovákiában sem gondolták úgy, hogy meg kellene szüntetni a külföldi rádióadásokat: itt szintén öt idegen nyelven lehet hozzáférni a pozsonyi közszolgálati rádió adásaihoz.

Ezek után meglehetősen furcsa, hogy Magyarország önként lemondott annak a lehetőségéről, hogy magát a rádión keresztül folyamatosan bemutassa az irántunk érdeklődő, de magyarul nem tudó külföldieknek. Pedig szokás szomorkodni, hogy gyenge az országpropagandánk – hát milyen is legyen ilyen bezárkózás után?

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Figyeljék meg, ha nagyobb boltban önkiszolgáló módon juthatunk hozzá kedvenc sajtótermékünkhöz, mindig akad egy túlbuzgó aktivista, aki pártállásától függően letakarja egy bizonyos oldal politikai tartalmú lapjait. Jól felmérhető ez alapján a környék politikai hovatartozása. Néha hitetlenkedve nézem, hogy bal-és jobb oldali közértekre oszlott fel az ország. A módszerek kreatívak, hol az egész stócot rejtik el, hol csupán megfordítják a legfelső példányt. Annak aki most kap kedvet hozzá, ajánlhatom még az összecsúsztatós módszert is, de tudják mit? Inkább azt javasolnám, hogy hagyjuk meg egymásnak a gondolati szabadság jogát, és tekintsük a többieket felnőtt embereknek. A végeredmény ugyanis sokatmondó és végtelenül elkeserítő. Azt bizonyítja, hogy akármilyen divatos a politikusokat szidni, magunk vagyunk saját foglárjaink. Ezt senki nem kényszeríti ránk, semelyik párt nem szólít fel arra, hogy egymást egzecírozzuk. Ez az intolerancia belülről jön, és nincs rá felmentés, hiszen az emberi együttélés alapjait rombolja.

Nem intellektuális kihívás eldugni egy újságot. Érvek mentén meggyőzni valakit igazunkról: az már teljesítmény. Amíg nem bírjuk elviselni, hogy nem csupán saját politikai nézetünknek van létjogosultsága, hogyan várhatjuk el, hogy politikusaink együttműködjenek? A politika ugyanis csak az iránta támasztott elvárások minimumát teljesíti, se többet, se kevesebbet. Ha a politikusok azt érzékelik, hogy a választók a pénztárcájuk alapján szavaznak, és az nyer, aki nagyobbat ígér, vagy nagyobbat rúg a másikba, sosem fogják magasabbra tenni a mércét. Ezzel a magatartással pedig épp ennek az alacsony szintű politikai kultúrának a továbbélését segítjük elő.    

Ne csodálkozzunk azon, ha ingerültek vagyunk egymással, ha már a reggeli bevásárláskor is politikai közelharcba keveredünk. Apróságnak tűnhet ez a példa, de bosszantó, lehangoló apróság. A politika nem hittérítés, nem utcai harc, hanem magánügy. Mindenkinek a személyes döntése. Ne az állampolgárok győzködjék egymást, hanem a politikusok az állampolgárokat.

Konfliktusmentes, szép hétvégét mindenkinek!

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

A Beszélő 2010. szeptember-decemberi számában Szigetvári Viktor az eddigi legpontosabban írta körül a legnagyobb ellenzéki párt dilemmáját: az MSZP elbújhat a politikai korrektség elefántcsonttornyába (s ekkor a lassú és biztos eltűnés lesz a sorsa), vagy pedig végre észreveszi azt, hogy kik és hogyan élnek ebben az országban. Vagyis az MSZP-nek fel kell fedeznie a magyar valóságot és kérlelhetetlenül szembe kell néznie annak realitásával, ahhoz, hogy adekvát válaszokat adhasson (sőt, egyáltalán ahhoz, hogy a helyes kérdéseket fel tudja tenni). Nem véletlenül mondja Szigetvári: „Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor legnagyobb politikusi erénye az, hogy sokkal inkább tisztában van a magyar társadalom érzelemvilágával és problémáival, mint a magyar baloldal.”

Kérdés, hogy valójában hogyan juthat a párt egyről a kettőre? Nos, bármilyen furcsa és talán paradox, de ebben sokat segíthet a populizmus, annak megismerése és felhasználása. Persze ez korántsem azt jelenti, hogy az MSZP-nek populista párttá kell válnia, azt viszont igen, hogy nem szabad csípőből tüzelnie minden populizmusra, hanem meg kell ismernie és értenie a populizmus által felvetett problémákat, s erre kell hiteles és emberközeli választ kidolgoznia. A Méltányosság már többször foglalkozott azzal, hogy a populizmus egyfajta indikátor, ha tetszik társadalmi felkiáltójel, amelyet illik komolyan venni, s egy demokratikus párt is élhet populista eszközökkel. Ezt feszegeti az MSZP-kampányfőnök is: „Értékeidet nem meghazudtoló módon, meggyőződésed tilalomfáit soha fel nem döntve, de sokszor igenis populista módon kell politizálni azért, hogy mandátumot nyerj a felelős, az ország érdekeit szolgáló politizálásra.” Az MSZP-nek tehát alaposan fel van adva a lecke: meg tudja-e érteni azt, amelyet eddig tűzzel-vassal üldözött, s ami a legfontosabb, tud-e belőle tanulni? Nyílván ez nem a Fidesz és a Jobbik által alkalmazott populizmus egy az egyben való átvételét jelentené, hanem egy alapos szemléletváltást és társadalmi érzékenységet. A dolog azonban úgy áll, hogy jelenleg mindezekben a jobboldal sokkal erősebb, mint a bal.

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

A www.korrektura.hu konferencián, az új médiatörvény ünnepélyes bemutatójának rendezvényén egy nagyon reményt keltő epizód is  történt. Abban a blokkban, amelyben a  közszolgálati  média új igazgatói ültek asztalhoz  (Belénessy Csaba, Jónás István, Medveczky Balázs,  Ókovács Szilveszter) a Duna TV új vezetője arra a  kérdésre, hogy tudják-e mi lesz a dolguk az  elkövetkező években így válaszolt: „Lendvai Ildikó  is  rámondta az üzenetrögzítőmre, meg Orbán  Viktor  is, így hát tudom.”

Kicsit boncolgatnám ezt a választ, és aligha  tévedek, ha azt mondom, hogy nem egy  autokratikus rezsimben elfogadható választ hallottunk. A közönség is rögtön derült, a riporter is úgy érzékelte, a válasz lényege épp a hatalomtól való függetlenség kihangsúlyozása.

Nekem is szimpatikus válasz volt, és talán többet is látok bele a kelleténél, mert:

-          Lendvai és Orbán neve egymás mellé került (persze nem kétséges, hogy Ókovács értékrendjében hol helyezkedik el a két politikus)

- mindketten az üzenetrögzítőjével tudtak csak beszélni (ez arra utalhat, hogy ő maga fontos személy, és nem kell haptákba vágni magát és visszahívni bármelyiket: ugye itt leginkább az Orbántól való függés merül fel a mostani szabályozások és kinevezések kapcsán)

- a válaszoló nem titkolta, hogy elvárásokat akartak érvényesíteni a politikusok rajta (ha ezt titkolta volna, akkor mutatna együttműködést a hatalommal)

- a politika közvetlen/direkt/személyes médiabefolyásolási szándéka önmagában sem EU konform (s valószínűleg Ókovács azzal, hogy ezt azonnal világgá kürtölte, azt is elérte, hogy soha többet nem mernek neki odaszólni telefonon)

A politika mindig, minden rendszerben arra törekszik, hogy az újságírót befolyásolja. Ha tudja a tekintély szavával, megfélemlítéssel, ha nem tudja, akkor kedveskedéssel, ha így sem, akkor hírcsapdákkal. A lehető legjobb kommunikációs technika a minket befolyásolni kívánóval szemben, ha a befolyásolási szándékát azonnal kikiabáljuk.

Furcsa, hogy volt egy 1996-ban kelt médiatörvényünk, ami a legfontosabbnak a politikától való függetlenséget tartotta, mégsem emlékszem olyan médiaelnöki megnyilvánulásra, melyben bármelyik miniszterelnök "leszólásán" élcelődtek volna. Most pedig van egy olyan szabályozás, amelyben az ellenőrző hatóságok politikai kiegyensúlyozottsága megszűnt, a törvény számára a legfontosabbá a „közösségi érték” szolgálata vált (bármit is jelentsen ez), és nem az objektivitás. Mégis van valami újságírói virtus. A végeredmény tehát a törvény és praxis kölcsönös játéka a törvénytervezet kritikája csak lassan bontakozik.

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

A Tisztelt Ház padsorai megteltek tegnap délután, holott az országgyűlési képviselőknek nem is kellett szavazniuk. Az érdeklődést, a feszült figyelem növekedését még tévénézőként is jól lehetett érzékelni, ahogy közeledett a Gyurcsány- Orbán szócsata.

A műfaj – azonnali kérdés – nem igen teszi lehetővé a korábbi Orbán-Gyurcsány tévévitákkal való összehasonlítást, vagy Orbán 2005-ös napirend előtti felszólalásaival való összevetést, amikor Gyurcsány még miniszterelnökként reagált Orbán Viktor véleményére. Most ugyanis nem másfél óra vagy öt-öt perc, hanem mindössze két-két, majd egy–egy perc állt a szónokok rendelkezésére. Mindez nem a racionális érvelés felé mozdította a két politikust, hanem a minél hatásosabb adok-kapok irányába. Ha szűkösen áll ugyanis az idő a politikus rendelkezésére és tudja, hogy szavaira a szokásosnál jobban odafigyel a közvélemény, akkor hajlik arra, hogy a választók meggyőzése érdekében minél hatásosabban, és sarkosabban érveljen. Most is ez történt.

Orbán hangja időnként remegett, látszott rajta, hogy izgul. Talán eszébe jutott, hogy Gyurcsánnyal folyatott 2006-os tévévitájában egyértelmű vereséget szenvedett. Határozottabbá vált a hanghordozása, amikor ellenfele, illetve a szocialisták fejére olvasta az őszödi beszédet és azt követő tüntetések rendőri feloszlatása során elkövetett túlkapásokat.

Gyurcsány első felszólalásában végig papírból beszélt, második, egyperces és fejből elmondott felszólalásában sarkosan fogalmazva szólította fel Orbánt, hogy „ne legyen tolvaj”. Orbán viszontválaszainak nagyobb részében jegyzeteire támaszkodott, vélelmezhetően Gyurcsány válaszától függetlenül már előre megvolt reagálásának a sablonja.

Önmagában örvendetes, hogy a magyar közélet két meghatározó alakja a nyilvánosság előtt vitatkozott. Egy jól működő demokráciához hozzátartozik, hogy az ellenzék vezető vagy befolyásos személyisége a törvényhozás előtt kritizálja a kormányt, amire utóbbi válaszolni tartozik. Igaz, a két politikus elbeszélt egymás mellett, és kifejezetten arra törekedett, hogy a másikat minél kellemetlenebb helyzetbe hozza, de az idő rövidsége is erre sarkallta őket. Egy pontban viszont Orbán viszonylag egyértelmű választ adott ellenfelének, amikor is kijelentette, hogy „az új alkotmányt a hatályos szabályok szerint, a magyar parlamentáris hagyományok szellemében, és a legjobb alkotmányos szokásainkat követve itt az Országgyűlésben fogjuk megalkotni”. Más szóval a mininiszterelnök kitart a már korábban megfogalmazott véleménye mellett, hogy az új alkotmányról nem szükséges népszavazást tartani.

Gyurcsány ugyanakkor a mostani kormány legitimációjának kérdését vetette fel azzal, hogy népszavazást követelt az alkotmányról és a magánnyugdíj-pénztárakról. Ez a kérdés azért lehet veszélyes hosszabb távon a Fideszre nézve, mert a kormányzati hatalom erkölcsi tekintélyét áshatja alá, amiben a Fidesz és a hozzá közel álló publicisták az előző ciklusban igencsak jeleskedtek az őszödi beszédet emlegetve.

Orbán elhessegetheti a fölvetést azzal, hogy ez „hiteltelen” embertől ered, kérdés, mi lesz akkor, ha más, az elmúlt nyolc évben kormányzati szerepet nem vállaló politikus, esetleg civil szervezet követeli majd a referendum kiírását? Az előző ciklusban a Fidesz sűrűn hivatkozott a népszavazás, az előrehozott választás, azaz a nép véleményének fontosságára, szembeállítva ezzel szemben az MSZP magatartását, amelyik nem volt hajlandó az idő előtti választások megtartására. A szerepek felcserélődni látszanak, de vajon ki jár jól a mezcserével?

Fotók: Nagy Béla, http://www.mno.hu/

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

Kicsit olyan érzés lehet jelenleg Fidesz szavazónak lenni, mint a nyári foci világbajnokságon az argentin válogatottnak szurkolni. Nemcsak azért, mert mostanság egyre többen dél-amerikai módszereket vélnek felfedezni a kormány politikájában, vagy mert a miniszterelnök is bevallottan nekik drukkolt.

A torna előtt az argentin csapat szereplését óriási várakozás és ezzel együtt hatalmas bizonytalanság övezte. Senki nem tudta, hogy mi várható Maradonáéktól, a csúfos bukás éppen annyira benne volt a pakliban, mint a végső győzelem. A tájékozott szurkolók és a labdarúgáshoz értő szakemberek már a kijutás előtt figyelmeztettek: az argentin szövetség döntése óriási kockázatokat rejt. A szakmai előélettel nem rendelkező Maradona kinevezése inkább érzelmi-, semmint megalapozott döntés volt, bírálták a játékoskeret összeállítását, mondván nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre. A torna első mérkőzései azonban sorozatos diadalokat hoztak, de felszínre kerültek az ordító hiányosságok is. Egyre nyilvánvalóbbá vált,  hogy nincs a gauchók játéka mögött átgondolt stratégia, a kezdeti lendületből fakadó győzelmek azonban még tovább emelték az amúgy is óriásira duzzadt önbizalmat. A józanabbak hiába figyelmeztettek: a játék íratlan szabályait, a nemzetközi trendeket nem szabad felrúgni, a csapatnak nincs B terve arra az esetre, ha a körülmények számukra kedvezőtlenül alakulnak. A többség, ha látta is ezeket, a kezdeti sikerek hatására belelkesült és elhitte, a szövetségi kapitány karizmájába vetett hitnek nincs ami ellenálljon, akarattal meg lehet változtatni a világot, ha úgy tetszik négyszögesíteni lehet a kört. Így érkezett el a Németország elleni negyeddöntő napja, ahol a másik oldalon egy igazán erős, tökéletes erőnléttel és taktikával pályára lépő német csapat sorakozott fel. Aki látta azt a 90 percet, soha nem felejti el, hirtelen minden hiányosság nyilvánvalóvá vált, az európaiak feltörölték a padlót a dél-amerikaiakkal. Maradona mágiájába, a csalhatatlanságába vetett hitet a valóság – a fiatal német csapat formájában – ízzé-porrá zúzta.

A Fidesz-kormány tevékenysége mintha ugyanezeket a jegyeket mutatná, a személyi állomány kiválasztásánál számos hiányosság ütközik ki, a kormányzat felrúgja az alkotmányosság és a gazdaságpolitika írott- és íratlan szabályait, döntései mögött koherens stratégiát nem lehet felfedezni. A kormány óriási kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy lapra – a gazdasági növekedés dinamikus beindulására – tesz fel. Egyelőre úgy tűnik, nyerésre állnak: a hiánycél jövőre meglesz, a közvélemény-kutatások szerint hatalmas népszerűségi fölényüket nem veszélyezteti semmi.

Valóban előfordulhat, hogy beválik a hazardírozás, és Magyarország kitör a tragikus gazdasági- és népesedési folyamatokból. Az emberben azonban ott motoszkál az is, hogy mi történik akkor, ha ez nem sikerül? Ha a kormánynak egyszer csak szembe kell néznie olyan erővel, vagy folyamatokkal, amelyek legyőzésére nem lesz elég a hit? Csak reménykedhetünk, hogy ez nem történik majd meg, mert a német-argentin meccsen látható összeomlást gazdasági-politikai életünkben nem lesz szórakoztató végignézni.