Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu

Az Állami Számvevőszék a minap jött ki egy olyan jelentéssel, amely kísértetiesen rímel a kormánynak a magánnyugdíj-pénztárak kapcsán kifejtett álláspontjával. Kérdés, hogy merő véletlenről van szó vagy a politikában ilyenek nincsenek?

Az általam nagyra becsült Állami Számvevőszék a rendszerváltás után kialakult hazai intézményrendszer egyik leginnovatívabbja. Több helyen is utaltam rá, hogy az ÁSZ (együttműködve számos külföldi partnerrel), de még inkább annak Kutatási Intézete (leánykori nevén Fejlesztési és Módszertani Intézet) egyfajta think tank-ként funkcionált. Ami azért – valljuk be – nem túl gyakori idehaza. Ezt alátámasztja az éppen a múlt héten bemutatott Integrit(ÁSZ) projekt, amely a közigazgatási korrupció ellen lép fel, holland példák alapján hangsúlyt fektetve a nálunk mégoly kevéssé ismert és értett integritásra (amely együtt jelenti a szervezet és személy függetlenségét, befolyásoltságtól mentes döntését és etikus eljárását) az egész államigazgatásban.

A csütörtöki bejelentés lényegében szinkronban volt a kormány eddigi kommunikációjával, vagyis az ÁSZ a Pénztárak Garancia Alap működésének vizsgálata során azt találta, hogy a magánnyugdíjak hosszú távon nem biztosítottak és az eddigi magánnyugdíjnak hívott pillér valójában nem is annyira magán, hiszen az államnak folyamatos tehertételt jelentettek – hangsúlyozta külön is az ÁSZ elnöke.

Szögezzük le: az ÁSZ vizsgálata semmiképpen sem tekinthető irányítottnak, hiszen – ahogyan Domokos László is fogalmazott – ez már korábban is elő volt irányozva. Ugyanakkor az időzítés nem lehet véletlen, s a probléma talán éppen itt van. Egy független intézménynek pusztán szakmai szempontokra kell alapozni, de emellett legalább olyan fontos, hogy a formára is ügyeljen. Ha történt is aktuálpolitikai beavatkozás az ÁSZ tevékenységébe, akkor az nem a vizsgálat tartalmára, csupán annak időzítésére irányult (nem véletlen, hogy az ÁSZ elnök a jelentés bemutatásakor élből le akarta mosni magáról a politikai megrendelés ódiumát). Ez nem jelenti azt, hogy ezzel minden rendben lenne. Az ilyen „felszíni” beavatkozások erodálhatják a független intézmények szakmai tekintélyét, s ennek mindenképp meg lehet az a káros hatása, hogy a közvélemény még a tisztán szakmai iratok esetén is gyanúperrel él majd. Mindez pedig oda vezet, hogy az ÁSZ saját integritása – amely egyszerre nyugszik a fent említett formai és tartalmi elemeken – is veszélybe kerül.

Nem éppen kockázatmentes egy politikus számára Kálmán Olga műsorában, az „Egyenes beszédben” szerepelni. A magyar újságírói szakma egyik legkarakteresebb egyénisége „már nem egy ízben okozott kellemetlen perceket az előre kimódolt sablonszövegeket felmondani készülő közéleti szereplőknek, amit Kálmán Olga ironikus, olykor könnyed és viccelődő stílusával, váratlan közbevetéseivel ért el. Erről tudna mesélni Retkes Attila, az SZDSZ egykori elnöke, akiből Kálmán ügyesen kihúzta a beszélgetés végén, hogy sok gond van még a fővárosi listával, de Pokorni Zoltán Fideszes politikus is, aki látványosan kivonult a műsorból. De Török Zsolt MSZP-s szóvivőnek szintén nehéz dolga volt nemrég Kálmán Olgával a beszélgetés során, aki „ezt nem mondhatja komolyan!” típusú megjegyzésekkel szakította félbe a politikust.

Miért döntött akkor Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője ilyen előzmények után úgy, hogy ő is (egyébként nem először) beül Kálmán Olga „vallatószékébe”? A fő ok nyilván az, hogy van mit helyrehozni a Fidesz magán-nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kommunikációján (ebbe illeszkedett Orbán Viktor Facebookra kitett videója is, amelyről Jenei András kollégám írt részletesebben). Lázár nem mellesleg szokta is hangoztatni, hogy nem fél a vitáktól, így logikus is volt, hogy vállalta a szereplést. Mivel az ATV-t vélhetően a kormánnyal szemben kritikusabb nézők nézik elsősorban, a frakcióvezető lehetőséget kapott (méghozzá nem is keveset, 22 percet) a meggyőzésükre.

Ezen törekvés természetesen könnyen ütközhetett Kálmán Olga abbéli műsorvezetői szándékával, hogy lendületes és érdekes beszélgetést készítsen. Most az újságíró feladata duplán nehéz volt, mert ennél jóval hosszabb időn kellett fenntartania a nézők figyelmét. Így Kálmán Olga részéről meg az volt érthető magatartás, hogy feszültséget vigyen a műsorba.

Már a beszélgetés első perceiben – amikor Kálmán azt feszegette, hogy Lázár tudatosan vállalta-e el a „rossz fiú” szerepét – sikerült olyan mondatot kimondatni a frakcióvezetővel, miszerint a Fidesz-frakció feladata a kormány politikájának támogatása, s „megpróbálom a kormány érdekeit a frakciónál képviselni, igyekszem ezt kellő határozottsággal is tenni, mint ahogy a kritikusok is mondják”. Mert bár kétségtelen, hogy a Fidesz-frakció eddig egyértelműen kiállt a kormány politikája mellett (ami persze nem is meglepő egy kormánypárti frakciótól), ám még az erősen centralizált Fidesz képviselőiben is felvetődhetnek komoly kételyek, amelyekkel szemben Lázár a kormányt képviselte „kellő határozottsággal”.

Erőltetett kuncogással reagált a politikus a 8. percben Kálmán Olga azon kérdésére, hogy Szász Károly miért maradt ki a végkielégítések különadójából („és akkor miért került ki az egész pakliból például Szász Károly?”). Nem született túl jó és hiteles válasz: „Én nem tudom, hogy Szász Károly kikerült-e, én személyekkel nem foglalkoztam, én elvekkel próbáltam foglalkozni”. Ez kissé nyakatekert magyarázat attól a frakcióvezetőtől, aki épp a műsor elején érzékeltette a frakcióra gyakorolt befolyását, amelynek egyik döntése következtében Szász Károly végkielégítésére nem vonatkozik a különadó, mert azt ő még öt évnél korábbi időpontban szerezte.

A következő kisebb blokkban Járai Zsigmond, MNB felügyelőbizottsági elnök fizetésemelésének témáját vetette fel a műsorvezető. Hogy időt nyerjen a politikus, az „ez is egy nagyon jó kérdés” félmondattal nyitott és szerencséjére belebonyolódtak a jogi szabályozás előtörténetébe, valamint Simor András magasnak ítélt korábbi fizetésébe. Innen úgy sikerült elmozdítani az interjút, hogy Kálmán Olga megszakítva Lázárt úgy összegezte a témát, hogy „nem jó az íze, az optikája” a dolognak, mire Lázár – számomra meglepően – úgy reagált, „sok mindennek nem jó az optikája, ebben önnek tökéletesen igaza van”. A Fideszről kialakult negatív sztereotípiákat („akarnok”, „zsarnoki”, stb.) azzal a már korábban is használt kijelentéssel igyekezett tompítani, hogy „nem nálunk van a bölcsek köve”, ugyanakkor felhívta a figyelmet a kormány előtt álló rengeteg feladatra.

Az interjú után nem igazán maradt meg bennem olyan meggyőző, frappáns gondolat, vagy gondolati levezetés, amely Lázárhoz lett volna köthető. Valószínűleg azért, mert a frakcióvezető korábbi interjúiban előadott paneljeinél maradt (pl. ha kell, az ember revideálja a nézeteit; más pártok is támogatták a visszamenőleges adóztatást), amit magyarázhat a kockázatkerülésre való törekvés is. Javára írható ugyanakkor, hogy nem jött zavarba. Igyekezett nem túlságosan elrugaszkodni a tárgytól és a műsorvezető kérdései keretein belül maradni. Feltűnt még, hogy az MSZP-t például most nem kritizálta, holott ezzel akár másfelé is terelhette volna a beszélgetést és ezzel a fogással számtalanszor élt is korábban, különösen parlamenti felszólalásaikor.

A Méltányosság Politikaelemző Központ felhívást tett közzé, hogy mondják el véleményüket, „Mi legyen a preambulumban?” Hogy miért? Mert a preambulumban találhatók azon társadalmi értékek, amelyek egy közösség összetartozásának minimumát képezik. Magyarországon gyakorlatilag nincs egyetértés ezen elvekről, és eleddig nem létezett olyan fórum, ahol közérthető, ha úgy tetszik, nem szakmai, hanem „emberi” vitát lehetett volna folytatni a témáról. Pedig fontos, hogy beszéljünk közös értékeinkről. Mi az, ami összetart minket, és mi az, amit „alapnak” tekinthetünk egy ország életében?

Az alkotmányozás folyamata hazánkban rendre a politika áldozatává vált. Így kövült meg az eredetileg ideiglenesnek szánt alkotmány, és ezért állt elő az a helyzet, hogy lehetetlen pártok közötti konszenzussal elfogadni egy újat. Tulajdonképp maradhatna minden a régi, ha az tartalmilag, stilisztikailag megfelelő volna, azonban, ahogy ezt mi régóta hangoztatjuk, a jelenleg hatályos alkotmány sajnos nem az. Hogy egy példát említsünk: ha csak a preambulumát nézzük, épp a közösségi értékeket meghatározó funkcióját nem tölti be. Nem is olyan rég még viszonylag széleskörű egyetértés volt a tekintetben, hogy szükség van új alkotmányra. Mára azonban átírta az aktuálpolitika ezt a közmegegyezést és ezt is a pártpolitikai színezetű kérdések közé sorolta. Véleményünk szerint lehet vitázni arról, hogy kell-e új alkotmány vagy sem, illetve ha már elindult egy ilyen folyamat, legalább egymás között, társadalmi szinten megpróbálhatunk hozzátenni valamit. Célunk tehát, hogy a preambulum kérdését bedobjuk a közbeszédbe és kiemeljük a napi szintű politikai csatározás köréből. Ha egy társadalomban soha senki nem teszi fel ezeket a nagy, átfogó kérdéseket, ne csodálkozzunk, ha nem jutunk egyről a kettőre közös értékeink meghatározásában és értelmezésében. Örvendetes, hogy kezdeményezésünk e tekintetben értő fülekre talált, szép számmal érkeznek bejegyzések, és sok értékes, építő hozzászólás született. Január 30-ig ezért hétről-hétre hozzáteszünk valamit a vitához, hogy a lehető legteljesebben „kibeszélhessük” ezt a fontos témát.

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…

Múlt héten a Szegedi Tudományegyetemen tartottam előadást egy zöld energiákkal foglalkozó konferencián, ahol kiemeltem, hogy a hazai energiapolitika legnagyobb hiátusa (a rövidtávú tervezésen túl) a rendszerszemlélet szinte teljes hiánya. Eklatáns példaként a paksi atomerőmű bővítését hoztam fel, amelyre bár létezik egy valós és megalapozott igény, érdemes más alternatívákat is szemügyre venni: miután a környező országok szinte mindegyike szintén újabb nukleáris blokkok felállítását tervezi, ezért joggal merül fel az a kérdés, valóban szükségünk van két újabb atomerőmű blokkra, vagy érdemesebb lenne például az áramhálózatot és –tőzsdét, vagy a megújuló energiakapacitást növelni helyette?

Éppen e konferencia napján jelent meg Patkó Gábor elemzése is a témáról, ahol betekintést enged az „atomreneszánszba”, és az enyéimhez hasonló kérdéseket vet fel. Lássuk, vajon léteznek-e markáns válaszok, vagy a bizonytalanság árkait tudjuk csak tovább mélyíteni?

Nos, aki egzakt és megdönthetetlen válaszra vágyik, ne olvasson tovább. Ugyanis ebben a témában rendkívül nehéz igazságot tenni, ezt jól indikálja az is, hogy például az LMP-n belül is különböző álláspontok „csapnak össze”, mikor az új paksi blokkok témája kerül elő, pedig ők az egyetlen zöld párt a parlamentben, tehát normális esetben zsigerből elutasítónak kellene lenniük a nukleáris energiatermeléssel kapcsolatosan, mégsem azok. Itt pedig szó sincsen az „atomlobbi” áldásos tevékenységéről (ha van ilyen, egyáltalán), hanem létezik egy energiatermelési mód, mely az áramtermelésünk gerincét alkotja, és immáron 30 éve működik biztonságosan (leszámítva egy-egy üzemzavart). Viszont az is igaz, hogy ha csak egyszer is történik egy katasztrófa, az akár évtizedekre lakhatatlanná teheti a Kárpát-medence egy részét. Ráadásul gazdaságossági szempontokat is vizsgálva az atomerőmű egy évtizedek alatt megtérülő és igen drága befektetés.

Ennyi kockázati faktor mellett pedig joggal gondolhatjuk azt, hogy ha a jövőben úgyis lesz olcsó áram a régióban, vajon miért van szükségünk nekünk is atomerőműre, ami ráadásul nem csökkentené az importfüggőségünket, mert az üzemanyagot ugyanúgy orosz importból kell fedeznünk, mint most a földgáz esetében. Mindezek mellett egy modern szénerőművet (aminek már jelentősen csökkentett a szén-dioxid kibocsátása) ugyanannyiba kerül kilowattonként felépíteni, mint egy új atomerőművet, csakhogy ezt például fűthetnénk lignittel (amiből bővelkedünk), sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az üzemeltetése is, ráadásul esélyünk lenne befektetőket találni rá (az államon kívül). Vagy akár importálhatnánk a jövőben villamos áramot (ahogyan tesszük ebben a pillanatban is), az ellátásbiztonságon (joggal) aggódóakat pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművek felépítésével nyugtathatnánk meg (amikre az új paksi blokkok esetén amúgy is szükség lenne). Ugyanis olyan hatalmas a gáztároló kapacitásunk, hogy jelenleg az éves gázfogyasztásunk felét Magyarországon tárolják, lesarkítva: egy komplett téli fűtési szezont ki tudnánk húzni orosz import nélkül, kisebb korlátozásokkal. Erre például egyetlen európai ország sem képes jelenleg.

A megújulók villamosenergia-termelésbe való bevonása pedig még kényesebb kérdés, ehhez a problémához talán a decentralizáció lesz a kulcs, de egy bizonyos: a következő két évtizedben megújuló energia nem lesz képes fundamentumát alkotni a hazai áramtermelésnek.

Tehát mi is a konklúzió? Talán az, hogy érdemes lenne ezeket a tényezőket (és még hány lenne!) is megvizsgálni, mielőtt kiadjuk a végleges ukázt az új nukleáris blokkok megépítésére, és nem fejest ugrani egy 60 éves projektbe anélkül, hogy minden létező aspektusát megvizsgálnánk előtte. Mert amíg ezekre a kérdésekre nem születnek megnyugtató válaszok, addig felelőtlenség dönteni egy beruházásról, amely legalább az éves költségvetési deficitünk háromszorosába fog kerülni…

A sors furcsa iróniája, hogy egy nappal azután, hogy a Méltányosság oldalon és a HVG Online kiadásában a magyarországi konzervativizmus előtt álló súlyos kérdőjeleket taglaltam, G. Fodor Gábor a Konzervatórium hasábjain a mozgalom zászlóbontásának időszerűségéről értekezett.

A szerző számára evidenciaként jelenik meg, hogy a magyar konzervativizmus a jobboldali kormányzással óriási esélyt kapott arra, hogy megváltoztassa szellemi életünket. Ezzel szemben jómagam a helyzetben kettős dilemmát érzek:

Először is az ifjúkonzervatívoknak el kell dönteniük, hogy szellemi-értelmiségi mozgalomként definiálják-e magukat – amely csak igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket – vagy maguk is aktív szereplői kívánnak-e lenni a politikának.

Amennyiben utóbbi mellett döntenek, pártot kell választaniuk maguknak. Az utóbbi hónapok eseményei és az ezzel kapcsolatos állásfoglalásokból az derül ki, hogy a jelenlegi kormánypolitika számukra nem elfogadható legalább 3 területen: nyugatiasság és keleti orientáció, alkotmányosság és a szabályok felrúgása, paternalizmus és öngondoskodás. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy-egy döntéssel nem értenek egyet, itt alapvető elvi ellentéteket látunk kibontakozni.  Másik konzervatív párt jelenleg nincs, de ha lesz, akkor annak a magyar politikatörténet egyik legszomorúbb hagyományával kell megküzdenie, amely szerint nyugatias konzervatív pártnak nincs piaca Magyarországon.

Abban mindenesetre alighanem igaza van a szerzőnek, hogy az MSZP és az SZDSZ látványos kudarca után korábbi szószólóik hiteltelenné váltak és egyfajta szellemi űr keletkezett, amely betöltésre vár. Nem világos azonban, hogy mi szükség van belerúgni a baloldali értelmiségbe, illetve az sem, hogy mit ért a „nemzeti közép kulturális miliője” alatt, amelyet „közvetíteni kell”.

G. Fodor Gábor írásából egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely „ízlést és stílust teremt”, tehát magát a közvéleményt változtatja meg. A kétharmados győzelem a választásokon valóban óriási esélyt adott a jobboldalnak, hogy nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is átformálja Magyarország képét. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem az ifjúkonzervatívok által preferált irányba történik ez a változás, hanem azzal éppen ellentétesen. Másképpen szólva: el kell dönteniük, hogy beállnak-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, vagy kritikájukkal gyengítik az egységes jobboldalt.

A szerző nem kínál egyértelmű receptet a helyes magatartásra, arra azonban utal, hogy a kelet-európai konzervatív paradoxon – azaz, hogy a konzervatív oldalnak radikálisan kell fellépnie, hogy a viszonyokat megváltoztassa –  feloldható úgy, hogy:  „az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe…. elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.”

A mozgalom céljai mindenesetre nemesek, sorsa azonban alighanem nemcsak a saját kezében van, valódi átütő sikert csak akkor érhet el, ha a jobboldali kormányzás és a konzervatív gondolkodás útjai a jövőben keresztezik egymást.